Betöltés...
Ki ne hallotta volna a mondatot, hogy „Nem kellene így érezned!”. Sokszor nem is mások, hanem mi mondjuk saját magunknak, hogy „Másképp kellene éreznem.” Vajon lehet-e irányítani, hogy mit érzek egy helyzetben vagy valakivel kapcsolatban? Nem, de mégis igen.
Miért nem a „megfelelő” emberbe vagyunk például szerelmesek? Pontosan tudjuk-e, ki lenne az ideális társ, ott is van talán a környezetünkben egy megbízható, kedves, humoros, jól kinéző ember, de valahogy nem jönnek az érzések? Vagy éppen fordítva, tudjuk, hogy akiért a szívünk dobog, az ellen az eszünk tiltakozik. Olyan egyszerű lenne, ha el tudnánk dönteni, hogy kit szeressünk, és kit ne. Ha ez így lenne, nem is kerülnénk bele abba a dilemmába, hogy ilyen helyzetben az eszünkre vagy a szívünkre hallgassunk. Ez a kérdés valójában segít megfejteni az egész problémát, hiszen azt mutatja, hogy van választásunk. A kérdés csak az, miben van pontosan választásunk – hiszen ahol döntési lehetőség van, ott a felelősség is.
A megszülető érzésekért nem vagyunk felelősek, ugyanis az érzelmi rendszerünk ősi, ösztönös módon működik. Amikor olyan ingerrel találkozunk, amelyik érzelmileg felhívó számunkra – lehet ez hang, illat, szín, történet – akkor a szervezetünk azonnal reagál rá, zsigeri szinten: azaz akár észrevétlenül megváltozik az aktivitási szintünk, a pulzusunk, a testhőmérsékletünk, összeszorul a gyomrunk. Ezek a reflexes vagy tanult reakciók adják az érzelmek fiziológiai alapjait, és ha megtanuljuk ezeket éberen és jól olvasni, nagyon hamar be tudjuk majd azonosítani az érzéseinket.
A 18. születésnapunkon hivatalosan felnőttek leszünk, de az agyunk erről mintha nem venne tudomást. Mi teszi tehát felnőtté az agyat, és mikor válik valóban éretté? Ezt mondják az elmúlt évek kutatásai.
