„Én magam vagyok a zászló” - Interjú Kovács András Péterrel

A stand-up az egyik leggyilkosabb színpadi műfaj, azonnal kiderül, működik-e a dolog: van nevetés vagy nincs. Lehet, hogy a gyerekkori elismerésvágyad és megfelelési kényszered is szerepet játszott abban, hogy humorista lettél?

Biztos, hogy benne van. Már jogászként is feszengtem az ügyvédi talárban, nem éreztem jól magam az iroda magányos félhomályában, és vágytam vissza a katedrára. Aztán tanársegédként is lubickoltam abban, hogy kiállok valamivel, amiben biztos vagyok, és elmondom úgy, hogy mások csillogó szemmel hallgassák. Sőt, külön kihívás volt jogtörténetet tanítani úgy, hogy érdekes és szerethető legyen, és ezáltal én is érdekes és szerethető legyek. Nem mondhatom, hogy véletlenül keveredtem erre a pályára: minden lelki adottság és sérülés erre predesztinált.

Az azonnali visszajelzés keresése jó kulcsszó?

Igen, ez ilyen „instant szeretet”. Azonnal oldódó és rögtön el is párolgó, ami miatt az ember örökké nyughatatlan, és rohan tovább a következő poénhoz, hogy újra hozzájusson „az adagjához”.