Betöltés...
Virág Teréz, a pszichológusdinasztia első tagja a múlt és a jövő találkozásából hozta létre a traumaterápiás gyógyulás lehetőségét. Nemcsak e kivételes családról, hanem a magyar történelmi traumák hatásáról és a jövő generációk sorsáról is kérdeztük lányát és unokáját, Bárdos Katalin és Szél Dávid pszichológusokat, akik saját jogukon váltak ismert és elismert, tabudöntögető szakemberekké.
Hisztek a sorsban?
Szél Dávid: Bajom van ezzel a szóval. Úgy hangzik, mintha minden eleve el lenne rendelve. Mint a Sorsok Háza elnevezés, amely azt sugallja, hogy a zsidók sorsa a holokauszt volt. Nem szeretem a sors szót, de közben természetesen sok mindent öröklünk: a transzgenerációs trauma, a családi főkönyv létező dolgok. Örökség tehát van, ebben hiszek, és az örökségemről dönthetek. A sors viszont olyan, mintha túlmutatna, túlnyúlna rajtam, és így kijelöli az utánam következő utat is, és megváltoztathatatlanságot hordoz magában.
Hogyan fogalmaznád át?
SZ. D.: Úgy, hogy nem hiszek a sorsban, de tudom, hogy van múltam, és az generációkra visszanyúlik. Azzal is tisztában vagyok, hogy tudatosítanom kell a családom múltját, és egyáltalán nem biztos, hogy a tudatosítással megváltozik bármi is. De ezt határozottan nem sorsnak gondolom.
Bárdos Katalin: Én hiszek a sorsban. Sokszor érzem is, hogy láthatatlan szálak mozgatnak, és ezek a szálak nem fejből irányítanak, hanem szívből. Dávid kicsit haragszik is rám, hogy például sokszor úgy érzem, anyu nagyon jelen van most is az életünkben, generációnk első tagjaként. Például éreztem a láthatatlan szálakat szövődni, amikor a pesti Bethlen téren jártam a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára ugyanabba az épületbe, amely korábban az amerikai Joint irodája volt, és anyu a háború után mindennap oda járt megnézni a deportálásból visszatérők neveit. Egy nap ott szerepelt az édesanyja neve is, aki a ravensbrücki koncentrációs táborból jött vissza.
Másik történet, amikor anyu megismerkedett az ENSZ-alkalmazottként Bécsben dolgozó Péterrel, akivel aztán Budapesten vagy Bécsben, vagy a két város között félúton találkoztak. Sok évvel ezelőtt én egy Amerikában élő férfival ismerkedtem meg. Anyámhoz hasonlóan mi is hol Budapesten, hol New Yorkban látjuk egymást. És amikor a legidősebb unokám szerelme külföldre ment egyetemre, ők is hol itt, hol ott találkoztak.
Sőt, te is, Dávid, egy évig Párizsba röpködtél, hogy láthassátok egymást Eszterrel. Akkor ez micsoda? Miért ismétli ezt a mintát még az unokám is?
Mert az a sors szerinted, amit nem tudsz irányítani, de ismétli önmagát? És úgy érzed, hogy például nem tudtad irányítani, hogy te is távkapcsolatban élj?
B. K.: Igen, ezt nem tudom irányítani. Józsit nem én kerestem, csak így alakult, szövődtek közöttünk a láthatatlan szálak.
És úgy tűnik, nálad a sors pozitív dolgok gyűjteménye, hiszen ezek pozitív események, élmények.
B. K.: Ha ezek a szálak úgy mozgatnának engem, ami nekem nem lenne jó, akkor gondolom, megszüntetném.
Dávid, mennyit lehet ebből irányítani, kell-e?
SZ. D.: Az mindenképpen szükséges, legalábbis érzetre, hogy kontrollt gyakorolhassunk az életünk felett. Az másik kérdés, hogy mikor és min tudunk ténylegesen változtatni. De itt azért az is fontos, hogy az eddig elhangzott ismétlések „könnyű”, a patológiát meg sem közelítő ismétlések. Egyébként nem haragszom, legfeljebb nem értek vele egyet.
B. K.: Azzal, hogy miért fontos nekem anyu még mindig?
SZ. D.: Nem, nyilván fontos. De azt legalább ennyire fontosnak gondolom, hogy ki mekkora jelentőséget tulajdonít bizonyos jelenségeknek, szálaknak, egybeeséseknek. Az tőlem függ, igenis én döntöm el. Például tulajdonítok-e annak transzgenerációs jelentőséget, hogy az akkor még barátnőmmel nekünk is volt ingázós korszakunk.
B. K.: Álljunk meg! Hol és hogyan ismerkedtetek össze?
SZ. D.: Szóval, ha akarok, tulajdoníthatok neki jelentőséget, hihetem azt, hogy ez a családi minták miatt van, de ha akarom, akkor nem gondolom azt.
És ezt én döntöm el?
SZ. D.: Eldönthetem, hogy számomra valódi-e a párhuzam.
B. K.: Ehhez hadd mondjak valamit. Dávid 26 éves korában egy csoportos nyaraláson ismerkedett meg Eszterrel. Kiderült, hogy az apák és a nagyapák is ismerték egymást. Anyunak volt egy mondása, hogy „véletlenek márpedig nincsenek”, és ezért kérdezem én: miért pont ugyanabba a csoportba kerültetek mindketten? Véletlenül?
SZ. D.: Mással is egy csoportban voltam, de te mégis őt emeled ki. Pont ez a lényeg, hogy mit emelsz ki. De tegyük fel, hogy ez a sors. És akkor hol van a mi választásunk, hol volt Eszter választása ebben a történetben? Pont fordítva gondolom az egészet. Visszamenőleg kell ezzel foglalkozni, ha meg akarom érteni, hogy miért történnek bizonyos dolgok az életemben.
Ha a pályaválasztásotokat nézzük, mennyire sorsszerű, hogy pszichológusok lettetek?
SZ. D.: Én mindent megtettem, hogy ne legyek pszichológus és ne kelljen emberekkel foglalkoznom. De nem volt jobb ötletem. Ebben nem látok predesztinációt. Most éppen ránéztem a könyvesszekrényen A döntés című könyvre, és gondolhatom éppen azt, hogy ez nem lehet véletlen. De ránéztem a Dr. Faustusra is, annak pedig most nincs számomra jelentősége.
Szóval az a lényeg, hogy ki mit vesz észre.
Kati, te fel tudsz idézni olyan pillanatot, amikor elhatároztad, hogy pszichológus leszel?
B. K.: Elég hamar tudtam, hogy pszichológus szeretnék lenni, de bár jó tanuló voltam, csak kevés embert vettek fel, így a gyógypedagógián kezdtem, és csak utána iratkoztam be a pszichológia szakra. Anyu mondta, hogy sok pszichológus gyógypedagógusként kezdte, többek között Freud lánya, Anna is. Az értelmi fogyatékosokkal kapcsolatos tanulmányaimnak nagy hasznát érzem: elfogadást tanultam, és egészen pici változásoknak is tudok örülni.
https://pulzus.hvg.hu/pszichologia/20260226_koltai-maria-pszichiater-minden-ami-nincs-feldolgozva-zavarja-a-lelket
Azok alapján, amit Virág Terézről olvasok, úgy tűnik nekem, hogy mélyen hitt a terápiában, a gyógyító erőben.
B. K.: Anyu visszafelé gondolkodott: gyermekterápiás megfigyeléséből következtetett arra, hogy a holokauszt okozta sebek nem múltak el, és átadódnak a következő generációknak is. Dávid 9–10 éves lehetett, amikor egy társaságban szóba került, hogy mi a holokauszt. Ő erre azt válaszolta, hogy a holokauszt az, amivel a nagymamám foglalkozik. Ugye, Dávid?
SZ. D.: Nem tudom.
B. K.: Hogyhogy nem tudod?
SZ. D.: Csak elmesélésekből tudom, de nem emlékszem rá.
B. K.: Éppen most költöztem, és az egyik dobozban ott lapul Emese kartonja, azé a cigány kislányé, aki Hitlerről és tűzről szóló rémálmoktól szenvedett, anélkül, hogy bármit is tudott volna a felmenői meghurcolásáról. Emesénél jött rá anyu, hogy a félelmeket, a szorongást tudattalanul is átörökíthetjük.
Mennyire szerette volna Virág Teréz megváltoztatni ezeket az élményeket?
B. K.: Nem megváltoztatni akarta, hanem megérteni azokat a tudattalanban megbújó félelmeket, amiket például egy anya túlzott reakciója közvetít a gyereke felé, amikor a kicsi közel megy a gáztűzhelyhez. A tudattalan irányít, még akkor is, ha nem akarjuk. Az anya heves reakciójának hátterében a szülei, nagyszülei által közvetített szorongások húzódnak meg.
Ha ezeket a múltból eredő transzgenerációs szorongásokat felismerjük, akkor a túlzott reakciókról lekerül a szorongást okozó érzelmi többlet.
Ha egy kliens érkezik hozzátok, mennyire ösztönös bennetek, pszichológusokban, hogy meg akarjátok változtatni az életét, a sorsát?
SZ. D.: Ha valaki elkezd pszichológushoz járni, akkor valószínűleg azért jár, hogy megváltozzon az élete vagy annak egy részlete. A múlt megértése és feldolgozása nélkül nincs mély változás. Amit csak lehet, érdemes felszínre hozni. A múlttal szembenézéskor az is infó, ha nincs infó. De a változás a cél.
B. K.: Nem a páciens sorsa változik meg, hanem a viszonyulása a dolgokhoz. Hermann Imre pszichoanalitikus gondolata, hogy egy terápia akkor fejezhető be, amikor a páciens ki tud békülni önmagával, és el tud válni attól a partnerétől, akihez addig csak a tehetetlensége kötötte.
Olvasom, hogy Virág Teréz édesanyja, Flóra akart volna beszélni a család üldöztetéséről, de a lánya visszautasította, pedig akkor már pszichológus volt. Nem gondolta később, hogy mégis feltárni, megosztani kellett volna?
B. K.: Amikor Flóra nagyanyám szerette volna megosztani a koncentrációs táborban átélteket – ami egyébként igen ritka, mert a hallgatás volt gyakori –, akkor anyu, aki ugye maga is túlélő volt, mindig elhessegette, hogy „elmúlt, vége, örüljünk, hogy élünk és együtt vagyunk”. Csak később figyelt fel arra, hogy a harmadik generáció is hordozza az első generáció átéléseit.
És revideálta, hogy beszélni kell róla?
B. K.: Szerintem nem volt bűntudata emiatt. A Soá Alapítvány által készített interjúban elmondja, sorsszerű volt, hogy a holokauszttal mint társadalmi traumával kezdett foglalkozni. Az általa „lelki érzéstelenítésnek” nevezett korszak után hozta létre a KÚT rendelőt. Mára már olyan sok változás történt, annyi mindennek utána lehet olvasni, hogy sokan már úgy mennek szakemberhez, hogy nekik poszttraumás stressz zavaruk van.
https://pulzus.hvg.hu/pszichologia/20241014_Otthonrol-hozott-mintaink-utjat-allhatjak-a-boldogsagnak-de-tullephetunk-rajtuk
Mit gondoltok a magyarokra jellemző sztereotípiáról, a balsorsról, „akit régen tép”? Létezik tipikus magyar balsors, tipikus önsorsrontás? Át lehet írni? És ha igen, hogyan?
SZ. D.: Kocsis Zoltán zongoraművész mondta egyszer, hogy a himnusz eredetileg pattogósabb, verbunkosabb volt, és ő abban bízik, hogy a magyarok idővel visszatérnek ehhez a derűsebb ősváltozathoz. Hát, eddig még nem tértünk. Szerintem nem a balsors vagy a sorsszerűség jellemző a magyar történelemre, hanem az opportunizmus. A politika korábban sem tudott dönteni Kelet és Nyugat között, és most sem tud. Ha az ember ma pszichológus akar lenni, akkor valamennyire tisztában kell lennie a történelemmel. Pszichológusként nem az érdekel, hogy mi történt Mikes Kelemennel, hanem hogy hogyan érintette a családot a XX. század. Például Trianon, a második világháború, a szocializmus vagy a rendszerváltás. Kicsit szociológusnak is kell lenni: érteni kell a társadalmi dinamikákat, és hogy a kliense például nő, meleg, privilegizált vagy kisebbségi csoporthoz tartozik-e. És a múlt sem feltétlen béklyó. A fogadottat is számítva, öt hasonló múltú nagyszülőm volt, mégis teljesen máshogy alakult később az életük: volt, aki beleroppant, más pedig megerősödött.
Mi lesz a jövő generációjával? Adjunk neki teljes szabadságot vagy irányítani kell valamennyire a sorsát?
SZ. D.: Szembe kell néznünk azzal, hogy a gyerekeinknek nem lesz nagyon jó életük. Sok olyan dolog történik, ami az elmúlt 70 évben nem igazán történt Európában: háborúk, vírusok, klímakatasztrófa. A második világháború óta minden generációnak egyre jobb lett, először a mi gyerekeinknek lesz rosszabb.
Nem az a feladatom, hogy építsem a gyerekeim sorsát, hanem hogy mindent megteremtsek, hogy ők tudják maguknak építeni az életét. Amit ehhez adhatok: szeretet, illeszkedés, biztonság, önismeret, kiszámíthatóság, szociális érzékenység.
B. K.: Jó érzés, hogy van öt unokám, és mindegyik másban tehetséges. Elégedett vagyok a sorsom alakulásával, úgy érzem, láthatatlan szálak jól alakították. Elégedett vagyok azért is, mert sok mindenért kárpótolt a sors. Korán meghalt a férjem, gyermekeim, Dávid és Zsófi apja, ami rettenetes volt. És most jól érzem magam Józsival, az unokáimmal. Jó lenne sokáig élni.
SZ. D.: Én nem tartom sorsszerűnek az apám korai halálát. És nem a sorsommal, hanem az életemmel vagyok elégedett, ez másmilyen attitűd. Pszichológusként sem kell, hogy ugyanazt gondoljuk a klienseinkkel, és az sem kell, hogy az anyánkkal ugyanazt gondoljuk. Nekem például semmilyen érzelmem nem kapcsolódik a Bethlen térhez.
HVG Pszichológia 2025/2, Szerző: Sindelyes Dóra, Fotók:
Magyarországon is egyre népszerűbb az arcjóga, amely az arc izmainak tornáztatásával és lazításával ígér frissebb külsőt. Hasonlóan a jógához, ez sem csak testgyakorlás: a feladatok stresszoldó hatásúak. Milyen tudományos bizonyíték támasztja alá, hogy hatásos a ráncok ellen? Miért nem tűnik jó ötletnek a botoxkezelés?
