A transzgenerációs örökség kérdése igazán felkapott lett. Mi az, amit az emberek a legtöbbször félreértenek ebben a témában?
Sokszor vonják le azt a következtetést, hogy van valami végzet, valami megszabott sors, ami teherként nehezedik rájuk a családi múltból és örökségből, és ez szorongást kelthet azokban, akik nem igazán vagy nem mélyebben tájékozottak, vagy akiknek a személyes önismeretük, a családtörténetük nem eléggé feldolgozott. Emellett a transzgenerációs témában erőteljesen előtérbe került a trauma, ami kétségtelenül fontos tényező, hiszen ezeknek az áldozatai „hetedíziglen” szenvedik meg a múltat, de mégis mintha túl lenne hangsúlyozva.
Szintén túlzott hangsúlyt kap a témában a genetika, aminek misztikus felhangot is kölcsönöz a közbeszéd, és ennek az az elképzelés a következménye, hogy akaratunkon, szándékunkon és aktivitásunkon túl vagy ezektől függetlenül ránk száll a családi sors, ami tele van borzalommal. A történelmi vagy egyéni, családi traumák valóban borzalmasak, de a pszichológiának itt óriási felelőssége és szerepe lenne, hogy segítsen kicsit eligazodni, és jobban tudatosítani azt, hogy a személyes önismeret, a családunk történetének, körülményeinek, traumáinak a pontos megismerése mennyire fontos dolog.
A családi tabuk hogyan törhetnek utat maguknak az ember lelkében, viselkedésében, döntéseiben?
Minden, ami nincs kibeszélve, megismerve, megdolgozva, az zavarja a lelket. A tabuk különösen. A legtöbb tabu három területen jelentkezik: a születés, a szerelem és a halál körül. Tabusítva lehet például a származás, a párválasztás vagy épp az olyan permanens halálos fenyegetés, mint amit a holokauszt jelentett. Ezeknek a traumáknak az elszenvedőiben valamilyen módon tudatosítani kell, hogy felfogják és megértsék, a leszármazottaiknak azzal segítenek, ha a történeteiket nem kezelik tabuként.
Ha a saját életünkben, sorsunkban, személyiségünkben akarjuk tetten érni a transzgenerációs örökségünket, mire figyeljünk?
Érdemes pontosítani a személyes önismeretet: ki vagyok én? Milyen hajlamaim, vágyaim, elveim, eszméim, céljaim, álmaim vannak? Mi vezérel engem? Mitől vagyok egyéniség? Ez lenne az első lépés, és ez általában serdülőkori fejlődési feladat. A következő lépés annak feltérképezése, hogy az, ami bennem lakozik, honnan került belém. Mi az, amit én dolgoztam fel, és mi az, ami valamilyen módon annyira titokzatos számomra, hogy magam sem értem? Ennek megismerése már az éretté válás személyes fejlődésének feladata: megismerni a családom történetét, alakjait, a sorsukat, azt, hogy mi volt abban az ő felelősségük, azt, hogy mi van elhallgatva, eltitkolva, elmismásolva, mi az, aminek utána kéne járni.
Ez a családi önismereti feladat egy életen át tart, mert amikor életciklusváltások jönnek, amikor új korszakhatárhoz érünk az életünkben, akkor ezeket újra elő kell venni. „A múlt nem azért a miénk, mert dicső; de mert a miénk, gazdagok vagyunk, és ez a fajta gazdagság növeli a szabadságot” – írja Esterházy Péter a Harmonia caelestisben. Vagyis, ha tudom, honnan jöttem és kik voltak az őseim, szabadabb leszek, mert választhatok.
Mi lenne a legfontosabb, amit a még élő szülőktől, nagyszülőktől érdemes lenne megkérdezni ahhoz, hogy többet tudjunk meg magunkról?
Családterapeutaként mindig azt tartottam a legfontosabbnak, hogy egyáltalán megismerjük a családfánkat. Nem azért, hogy a dicsőséget, a nemesi rangokat, címeket kutassuk és dicsekedjünk vele, hanem azért, hogy tudjuk, ki milyen volt, hogy küzdött meg a bajokkal, nehézségekkel, milyen erősségei, milyen jó tulajdonságai, hajlamai voltak. Például miért lett alkoholista, miért lett öngyilkos? Mi történt vele, amivel nem tudott megküzdeni? Ezek a legfontosabb történetek az életünkben.
Koltai Mária
szemlelek.net/Firling Attila
A generációs emlékezet azonban nagyon szűk, behatárolt terület, körülbelül nyolcvan év, három generációnyi. Sok esetben már meghaltak azok, akik átéltek bizonyos családi eseményeket, traumákat. De a generációs emlékezet mélyén ott van a kulturális emlékezet, az emberiség örök tapasztalata, mesékkel, mítoszokkal, művészeti alkotásokkal, zenével, irodalommal, képpel. Vagyis még akkor is meríteni lehet abból a hatalmas kincsesbányából, amit Jan Assmann német vallástörténész kulturális emlékezetnek nevezett.
