„Neked szól, ha van olyan kérdés, útelágazás, tipródás, elakadás, amelyre a természetben keresnéd a választ, ha szükséged van arra, hogy kiszakadj a zajból és hozzáférj saját intuitív belső tudásodhoz” – ez áll az úgynevezett medicine walk, vagyis a gyógyító séta felhívásában. Nem nehéz igent mondani rá.
A programot Berecz Ági környezeti nevelő, az ELTE-PPK Ember–Környezettranzakció Intézetének doktorandusza és Pásztor Krisztina tréner, erdőfürdő-vezető tartja Gödöllő határában, a Csörsz-árok tanösvény erdejében, ahova velem együtt öt résztvevő érkezik hátizsákkal.
Egy moha lepte farönk körül hangolódunk rá az előttünk álló kalandra. Gyertyát gyújtunk, majd zsályát füstölünk, és megköszönjük az erdőnek, hogy beléphetünk a birodalmába – ezzel a természeti szertartásokra emlékeztető körítéssel én nehezen azonosulok, de a rituálé legalább segít valamelyest magunk mögött hagyni az otthoni apró-cseprő gondokat. Tiszteletben tartva, hogy mindennek, ami a körben elhangzik, ott is kell maradnia,
nyíltan beszélünk a vívódásainkról, arról, hogy a hátizsákján kívül ki milyen lelki csomaggal érkezett.
A vezetőink ezután kissé meglepő módon azt kérik, hogy az előttünk álló másfél órás séta alatt lehetőleg felejtsük is el az éppen megfogalmazott dilemmáinkat, ne foglalkozzunk velük. A csapat szétszéled majd, egyedül fogunk bolyongani az erdőben, és jobban tesszük, ha nem agyalunk, csak az ösztöneinkre hallgatunk – tanácsolják. Ha például egy fa gyökere, mélyen barázdált törzse vagy egy színes falevél felkelti az érdeklődésünket, engedjünk a gyermeki intuíciónak: másszunk rá, szagoljuk meg, öleljük át. Bármit szabad, csak ne gondoljuk túl.
Itt nincs kilátó az út végén, ahová fel kéne jutni, nem kell turistajelzéseket sem követni, csak bóklászni fogunk a sűrűben. A szavak előtti világot, a képeket hívjuk segítségül a kérdésünk megválaszolásához, és ehhez az érzékeinkre kell támaszkodnunk – készít fel az útra Berecz Ági.
„Zarándoklatoknál jellemző ez a létállapot, de a módszer maga az észak-amerikai őslakosok látomáskeresési hagyományában gyökerezik.
Van egy olyan módosult tudatállapot, amely nem is ébrenlét, nem is alvás, hanem a flow állapota.
Időn túli idő és téren túli tér, amelyhez akkor kapcsolódhatunk, amikor álmodunk, együtt vagyunk, történeteket mesélünk a tűz körül, szerelemesek vagyunk, a gyerekünkkel önfeledten játszunk, vagy például vitorlázunk. Ennek az állapotnak az eléréséhez nagyon fontos, hogy egy kis időre megszakítsuk a mindennapi világgal a kapcsolatunkat, ne beszéljünk senkivel, ne legyen nálunk telefon. Így oda tudunk figyelni a természet szimbólumaira, képeire, amelyek hatnak ránk, és akár válaszokat is adhatnak nekünk” – teszi hozzá.
Berecz Ági
Szepesvári Petra
Elindulok, és néhány gyors lépés után azon kapom magam, hogy teljesen egyedül vagyok, máris messzire kerültem a társaságtól. Olyan totális a csend, hogy szinte hallani lehet. Nem várt módon az új helyzet ahelyett, hogy megnyugtatna, inkább feszélyez. Mivel a telefonunkat ki kellett kapcsolni, nem tudom megnézni, hogy pontosan merre vagyok a bázisunktól, és rádöbbenek, hogy másfél óra turistaapplikáció nélküli kószálás éppen elegendő idő ahhoz, hogy rendesen eltévedjek. Nem kell semerre mennem, de mehetek bárhová – a céltalan barangoláshoz nem vagyok hozzászokva.
Eleinte zavar az is, hogy cikáznak a gondolataim, pedig azt kérték tőlem, hogy ezeket engedjem el. Mivel fogom kitölteni a rendelkezésemre álló időt? Hogy fogom kikapcsolni az agyam? És mi van, ha összetalálkozom egy vaddisznóval? Egyedül vagyok, merre fussak? Hogy mennyire nem szoktam ilyesmit csinálni, vagyis szólóban erdőt felfedezni, azt jól szemlélteti ez a sok kényelmetlen kérdés, de senki nem válaszol.
Nagyjából negyedóra telik el, és én ahelyett, hogy a vágyott flow-ba kerülnék, kifejezetten szorongok.
Aztán valahogy megemberelem magam, és elindulok felfelé egy emelkedőn, majd egy útkereszteződéshez érek, amit stílusosan pont bevilágít a nap. Középen egy farakás áll, nagyon hívogató, úgyhogy felmászom rá, és ott eszem meg a szendvicsem. A farakásról mindent jól belátni, a vaddisznó sem tudna oda felmászni – megnyugtató gondolat. Azon kapom magam, hogy nézem, ahogy a rönkök között feszül és csillog egy hatalmas pókháló, közben pedig élvezem, hogy melenget a napsütés. Egyszer csak rám tör az érzés, hogy ennél tökéletesebb helyen tulajdonképpen aznap nem is ülhetnék. Lehet, hogy végre átbillentem az eggyel érzékibb létezésbe? Kicsekkolt a racionális elme? Megjött a felfedezőkedvem.
