Betöltés...
Viszonyunk a világhoz és önmagunkhoz az első pár életévünkben alapozódik meg. Mi határozza meg, hogy személyiségünk fejlődése a bizalom vagy a bizalmatlanság irányába fog megindulni?
Fiatal értelmiségi férfi jelentkezik pszichoterápiára. Segítő foglalkozású, ismerőse küldte, attól félvén, hogy a páciens a kiégés határán áll. Az üléseken cinikus, a pszichológus visszajelzéseit „tipikus pszichológusdumaként” leplezi le, mintha kezdettől fogva azon dolgozna, hogy bebizonyítsa: fabatkát sem érnek a terapeuta erőfeszítései.
Kiderül, hogy nem kívánt gyermekként született, a szülői ház fagyos légkörében az ő feladata kezdettől fogva az idősebb, de sérülékenyebb testvér gyámolítása volt. A tapasztalatai nyomán kialakult negatív elvárásait (a bizalmatlanságot) behozta a terápiás helyzetbe, aztán azok önbeteljesítő jóslatként tönkretették az egyébként is nehezen alakuló segítő kapcsolatot. A terapeuta néhány hibás lépését kihasználva a páciens később kilépett a terápiából, ami megerősítette negatív attitűdjeit: a világban és másokban nem lehet bízni.
Nehezen hozzáférhető emlékek
Első pár életévünk, a tudat és a személyiség kialakulásának e korai időszaka a pszichológiai kutatás számára rendkívül nehezen hozzáférhető. A szigorú természettudományos megközelítés keretei közt maradva a tudósok egyrészt a testi aktivitás külsőleg megfigyelhető sajátosságaira, másrészt a szervezet (ezen belül az idegrendszer) élettani működésének vizsgálatára támaszkodhatnak.
Ám ezek a kutatások viszonylag keveset árulnak el arról, miként szerveződnek a csecsemő fontos korai érzelmi élményei, hogyan alakul ki a szubjektuma, és mindez hogyan befolyásolja élete későbbi tapasztalatait. Mivel a kisgyermek sokáig nem képes nyelvileg kifejezni belső világát, a korai fejlődés teljesebb megértéséhez a pszichológiának olyan kutatási eszközöket is igénybe kell vennie, amelyeket hagyományosan „klinikai” jellegűként tartunk számon.
Ilyen lehet az archaikus sajátosságokat mutató, megváltozott tudatállapotok vizsgálata például hipnózis segítségével, vagy a hosszú időszakon át zajló pszichoterápiás folyamat, amely aktivizálja és megoszthatóvá teszi a tudatosan fel nem idézhető korai kapcsolati élményeket. Ez utóbbiak világítanak rá ugyanis arra, hogy milyen az adott személy alapvető beállítottsága önmagával és a világgal szemben: bizalomra épülő, ezáltal együttműködést preferáló, vagy bizalmatlan, ezért versengésre vagy ellenségeskedő védekezésre áll be.
Olvassa tovább Kőváry Zoltán pszichológus, egyetemi docens cikkét a legújabb HVG Extra Pszichológia különszámban, melyben a gyermekkor fordulópontjaival foglalkozunk. Keresse az újságosoknál vagy rendelje meg!
Ha most fizet elő a HVG Extra Pszichológia magazinra, 20% kedvezményt kap vagy választhatja azt is, hogy ajándékba kapja a Pszichológia dióhéjban című könyvet.
A terapeuta nem mondja meg, mit kellene gondolnunk vagy hogyan kellene élnünk, hanem olyan elfogadó kapcsolatot teremt, amelyben közelebb kerülhetünk saját érzéseinkhez és tapasztalatainkhoz. Carl Rogers személyközpontú megközelítése több mint hetven év után is a pszichoterápia egyik meghatározó irányzata. Garai Nikoletta pszichológus, egyetemi tanársegéd írása.
