Betöltés...
Sokunk életében eljön az olyan korszak, amikor alapkérdéseket teszünk fel magunknak: ezt akartam, így akartam, így folytatom, ennyi volt? Másoknál csak az a furcsa érzet jelentkezik, hogy valami nem klappol, másra van szükségem.
Élete során az ember különböző fejlődési szakaszokon megy keresztül. Kihívásokkal teli életszakaszként kezelhetjük a 37– 50 éves kor közötti időszakot. Akkorra már jellemzően valamit letettünk az asztalra, karrierünk előrehaladt, a gyerekeink már nem feltétlenül igénylik minden percben a gondoskodást, illetve természetesen az is előfordulhat, hogy a fent említettekből nem sokat értünk el, és éppen ezért állunk válaszút előtt. A szubjektív jólléttel kapcsolatos több kutatás is megerősítette, hogy a nagyobb bevételeket élvező nyugati kultúrában tetten érhető az az érdekes jelenség, hogy ebben az időszakban
a boldogságérzetünk mélypontra kerül. Ez egy olyan U görbével jellemezhető, amely késő tizenéves korunkban kezd lefelé ereszkedni, egészen a negyvenes éveinkig, majd az ötvenes éveinkben ismét emelkedik, és úgy a hatvanas éveinkben ismét magasabb pontra jut. Az a meggyőződésem, hogy a közeljövőben inkább nőni fog azok száma, akik életközepi válságban találják majd magukat, pusztán azért, mert jó ideje értékválságban vagyunk, mintha maga a Nyugat embere is tranzitban várakozna.
Már nincsenek meg az olyan határozott válaszok, iránymutatások, minták, amilyenek évszázadokig működhettek.
Sokan tapasztaljuk, hogy a szokatlanul nagy hőségben alábbhagy az érzelmi kontrollunk: kimerülve hisztizünk, felrobbanunk vagy bágyadtan lézengünk. Úgy is mondhatnánk: a belső erőforrásaink átmenetileg beszűkülnek. A szokatlan hőség tükröt tart nekünk, hogyan is bánunk önmagunkkal és másokkal. Hogyan váljunk újra felnőtté, és hogyan győzzük le ezt az érzelmi zűrzavart?
