Betöltés...
Meddig vagy a saját nagymamád vagy az apád? Meddig van ereje a múltnak, és honnan tud gyengülni, változni ez az erő? A múlt bábjai vagyunk csupán, vagy felelős, gondolkodó lények?
A pszichológia tudományát azért szeretjük, mert érhetővé tesz minket saját magunk számára, és ez nagyon fontos ahhoz, hogy maga az élet értelmezhetővé váljon. Enélkül káoszban találnánk magunkat, és nem maradna más számunkra, mint a sodródás. A sodródás kiveszi a kezünkből a saját életünk fölötti kontroll érzését, tehát azt az ágenciát, ami értelmet ad a döntéseinknek, különben marionettfigurákká válnánk, és akkor az emberi méltóságunk olvadna szét. Ha azt gondolnám, hogy nincs ráhatásom a dolgok alakulására, akkor nehéz lenne motivációt találnom arra, hogy felkeljek minden egyes reggel, és nekivágjak a napnak, megküzdjem a harcokat, kitűzzem a célokat, és menjek előre. Akkor valószínűleg elengednék mindent, és azt mondanám: úgyis mindegy. Szükségünk van tehát arra a bizonyosságra, hogy értelmes lények vagyunk, akik értelmes életet élnek. Ennek különösen megnő akkor a jelentősége, amikor krízist élünk meg, akár egyénit, akár társadalmit, akár világméretűt.
Sokáig hajlamosak voltunk úgy gondolni a szülésre, hogy ha anya és baba életben van, akkor a történet jól végződött. Csakhogy a szülés nem pusztán orvosi esemény: kontrollról, biztonságról, kiszolgáltatottságról, kapcsolódásról és egy új kapcsolat első óráiról is szól. Varga Katalin pszichológus szerint éppen ezért nem mindegy, hogyan jön világra a gyerek – és hogyan éli meg mindezt az anya.
