Betöltés...

Ki van középen? - Belül is van egy családunk

Ha azt mondom, hogy az elmém nem egységes egész, hanem több rész összessége, melyek önálló alszemélyiségekként működnek a pszichémben, akkor biztosan felszisszennek néhányan, mert azt gondolják, hogy mentális problémám van, és forduljak orvoshoz. Pedig napjaink egyik legnépszerűbb pszichológiai elmélete épp ezen az elmemodellen alapul, és ezt használja a gyógyításban is.

  • Pulzus

Tegyük fel, hogy új munkát keresel. Egy belső hang azt mondja, nem vagy elég okos és felkészült, hogy jobb, ha nem pályázod meg az állást, mert úgyis csak le fogsz bőgni, és akkor végképp eláshatod magad. Aztán egy másik, vékonyka hang is megszólal, azt motyogja halkan, alig érthetően, hogy igenis képes vagy rá, ne hátrálj meg, de megint jön a ledorongoló, amelyiknek sokkal nagyobb a szája. Ekkor kicsit felszívod magad, előkapod a méltatlankodó részed, és pár pillanatra el is hiszed, hogy minden rendben van, de a gyomrodban a görcs jelzi: nem ez a legmélyebb meggyőződésed. Tiszta káosz. Kínodban leülsz a tévé elé, kezedbe veszed a chipset és a távirányítót, hogy végre kiüríthesd a fejedből a zűrzavart. A vicces jelenetek és a szénhidrát javít a hangulatodon, de csak ideig-óráig. A bűntudatot keltő részed hamarosan benyögi, hogy az ilyen gyenge és jellemtelen alak mégis mire számít, milyen jó dolgok történnek majd vele, ha még a chipsről és a sorozatokról sem képes lemondani. Ismerős?

Menedzserek és Tűzoltók
A fenti belső dialógus csak egy a sok millió lehetséges közül, amelyek lejátszódnak a fejünkben egy-egy élethelyzetben. A részeink/alszemélyiségeink megszámlálhatatlan formában képesek megmutatkozni, nemcsak viselkedésben, hanem sokszor testi érzetekben, gondolatokban, érzések vagy emlékbetörések formájában. Tapasztalásainknak szerencsére vannak tipikus elemei, amelyek könnyebbé teszik a felismerést.

Hozzászólások

A test 90 felett is képes fejlődni: mit tanulhatunk a százéves sportolóktól?

Faudzsa Szingh 89 évesen kezdett rendszeresen futni, 100 évesen pedig maratont teljesített. Julia Hawkins százévesen állított fel korosztályos sprintrekordot, Robert Marchand pedig százon túl is javítani tudott a kerékpáros teljesítményén. Ezek a történetek nem azt üzenik, hogy mindenkinek maratont kell futnia időskorban, hanem azt, hogy a test még nagyon későn is képes alkalmazkodni, fejlődni és visszanyerni valamennyit abból, amit elveszettnek hittünk. A kérdés inkább az: mit tanulhatunk a százéves sportolóktól akkor is, ha nekünk a cél csak annyi, hogy jó erőben, stabilabban és önállóbban éljünk?