Az öregedés lélektani előnyökkel járhat, ha időben felkészülünk

A világ, különösen a nyugati országok elöregedése tartós és jelenleg visszafordíthatatlannak tűnő folyamat, a társadalmakban egyre nagyobb a 65 év felettiek aránya. És bár akár ez a tendencia, akár kinek-kinek a saját öregedése okozhat félelmet, aggodalmat, az emberi élet utolsó évtizedei korántsem olyan félelmetesek, mint azt gondolni szokták, lélektanilag számos lehetőséget is kínálnak.

Bizalomtól a bölcsességig

Hogy ezt az elkerülhetetlen folyamatot ne veszteségként, hanem potenciálként éljük meg, mindenekelőtt fontos, hogy az öregedésre a teljes emberi élet részeként tekintsünk, és tudatában legyünk annak, hogy az egyes életszakaszok milyen elvégzendő feladatokat, kríziseket és – ezek leküzdése révén – milyen „szuperképességeket” (énerőket) kínálnak – hangsúlyozza Bányavölgyi Éva pszichológus nemrég megjelent könyvében, az Öregedj sikeresen – Kezdő öregedők kézikönyve című kötetben.

Ehhez adhat támpontot Erik H. Erikson német-amerikai pszichológus híres pszichoszociális elmélete, amely nyolc szakaszra bontja az emberi életet az első életévet kitöltő csecsemőkortól a 65–80 éves kor között számolt időskorig (ezekhez a kutató felesége utóbb tette hozzá kilencedik szakasznak az aggkort, a 80 feletti életéveket, ami egyre több embernek adatik meg). Ez alapján tudható, hogy a csecsemőkorban például a bizalom megszerzése a cél, a kisgyermekkorban (2–3 éves kor) inkább autonómiára kell szert tenni, az ezt követő óvodáskorban kezdeményezőkészségre, és így tovább, a nagyjából 45–65 év közé tett felnőttkorig, amikor mindenekelőtt az alkotóképességet lehet és kell megélni, míg végül az említett időskorban az integritásra és a bölcsességre kell eljutni ahhoz, hogy elégedetten és boldogan tekinthessünk vissza az eltelt évtizedekre.

Sosincs késő

Mindennek a kulcsa a tudatosság, hiszen ha tisztában vagyunk azzal, hogy életünk ívén éppen hol járunk, hogy melyik életszakaszban mi (lenne) a dolgunk, és ismerjük a saját működésmódunkat, akkor sokkal könnyebben éljük meg az adott korszak nehézségeit, és könnyebben fogadjuk el az idő múlását, egy új szakasz eljövetelét is – magyarázza Bányavölgyi Éva. Mindenki nem képes persze ilyen tudatosan élni már fiatal kortól az életét, és sokaknak – ilyen vagy olyan okokból – kimaradhat egy-egy fejlődési szakasz megküzdése és az abban kínált énerő megszerzése, de a jó hír, hogy sosincs késő. Az önmagunkkal kapcsolatos „házi feladatokat”, ha némileg rögösebb úton, kicsit nagyobb erőfeszítéssel, de később is lehet pótolni.

Nem véletlen, hogy akik fiatal korukban „jókislány/jókisfiú-szindrómában” szenvedtek, azaz mindig meg akartak felelni, mindig szót fogadtak, azoknál az elmaradt kamaszkori lázadás és a szüleikről való leválás később fog lezajlani, általában valamikor az életközép táján, esetleg valamilyen hirtelen szakmai váltás formájában – osztja meg tapasztalatait a pszichológus.