Súlyos betegséget vagy balesetet átélt személyeknél gyakran megfigyelhető az úgynevezett poszttraumás növekedés, amely során az illető átértékeli az addigi életét. Az érintetteknél jellemzően megváltoznak a prioritások, empatikusabbak lesznek és gyakran segítő szakmára térnek át.
Pulzus
„Megfőtt a jobb karomban a csontvelő, szétégtek az izmaim, a polár pulóverem beleégett a kezembe, ahol pedig kijött belőlem az áram – a jobb combomon és a bal térdemen – ott hiányoznak izmaim és egy kráter is emlékeztet a balesetre” – sorolja Soma, akit 2014-ben súlyos áramütés ért egy villanyoszlopon. A férfi, aki magasépítő technikusként dolgozott, tíz métert zuhant, az esés következtében további sérüléseket szenvedett. Az akkor 24 éves Somának iszonyatos fájdalmai voltak, úgy fogalmazott, hogy ember nem tudja elképzelni azt, amit ő átélt. Egy hónap alatt nyolc műtéten esett át, míg végül amputálni kellett a jobb karját.
Egy reggel a kórházban halk pukkanást éreztem a jobb hónaljamban, szóltam a nővérnek, hogy hányingerem van, és amikor visszatért egy tállal, tudtam, hogy nagy a baj: a tálat azonnal elejtette és rohant orvosért, ugyanis ömlött belőlem a vér” – meséli tovább Soma, akinek kidurrant egy ütőere. Az áramütés következtében ugyanis az érhálózata elvékonyodott, sérülékenyebbé vált. A fiatal férfit azonnal megoperálták, másnap viszont már arra ébredt, hogy hiányzik a jobb karja. „Annyira roncsolódott ott minden, hogy nem lehetett mást tenni, életmentő műtét volt. Egy ideig fel sem fogtam, egyszerűen éreztem az ágyban a testem mellett a jobb kezem súlyát, pedig nem volt már ott semmi” – emlékszik vissza. „Miután levágták a karomat, az volt az első gondolatom, hogy sokkal jobban érzem magam, mert már nem szenvedek a fájdalomtól” – tette hozzá.
A férfi a baleset előtt napi 12 órában dolgozott az építőiparban, testi és lelki egészségével egyáltalán nem törődve gyakran éjszakázott, sokat ivott és dohányzott. „Egyszerű melós voltam, aki nem gondolkodott az érzelmein, munka után mentem a kocsmába, onnan haza, pár óra alvás után pedig kezdtem az egészet elölről” – emlékszik vissza Soma, aki „ki, ha nem én gyerekként” aposztrofálja korábbi életszemléletét. Az amputációja után azonban minden gyökeresen megváltozott, egyrészt a korábbi munkáját nem folytathatta, másrészt rákényszerült a lassabb életvitelre. „Amikor szembesültem azzal, hogy nem tudok mindent egyedül megoldani, elképesztő indulatok törtek ki belőlem. Masszívan kezdtem magam körül mindent tönkretenni, büntetni, beleértve a kapcsolataimat is” – mondja Soma.
Nincs olyan ember, aki a környezete nélkül létezik. Ez is lehetne a mottója Feldmár András pszichoterapeuta és Kröber Edith pszichológus új kötetének, a Diagnózisok homokozójának. A minap rendezett könyvbemutató beszélgetésen a szerzők a megszokottól eltérő szemszögből vizsgálták a traumák, a terápiás helyzetek és a diagnózisok jelentését, illetve értelmét.
Szembenézés önmagával
Évek teltek el úgy, hogy a fiatal férfi érdemben fel tudta volna dolgozni a vele történteket. Egy idő után azonban tőle szokatlan módon, a spirituális témák kezdték el érdekelni, arról azonban kezdetben hallani sem akart, hogy pszichoterápiára járjon. „Ezt az egóm nem vette be, nem fért bele a kemény, kétkezi munkás identitásomba.” Viszont pszichológiai témájú tanfolyamokra szívesen elment, végül az önismeretről tanulás elvezette a terápiáig és elkezdett önmagán dolgozni. „Annyira sérült volt a gyerekkorom, hogy több mint két év terápia kellett ahhoz, hogy érzelmileg tudjak kapcsolódni a balesetemhez. Olyan érzelmi érettségi szintet kellett elérnem, hogy egyáltalán köszönőviszonyba kerüljek a traumáimmal” – fűzte hozzá. Számára borzasztó kálvária volt a szembenézés önmagával. Mint mondja, még ma is haragszik magára a pusztító életmódja miatt.
Beszélgetésünk egyik pontján Soma érdekesen fogalmaz, amikor arról beszél, hogy a rehabilitáció után visszatért az építőiparba. Igaz, fizikai munkát nem tudott végezni, de építésvezetőként és egyéb beosztásokban több cégnél is alkalmazták. „A pszichoterápiának köszönhetően egészen más minőségű életbe léptem át. Ekkor jöttem rá, hogy most már utálom az építőipart. Nagyon lelketlen a munka, túlnyomó többségben lelketlen emberek dolgoznak benne, ahol az érzés gyengeség. Minden nap szenvedés volt számomra ez a közeg. Amit négy-öt évvel korábban még a véremnek éreztem, és nem tudtam elképzelni magam másban, most olyan helynek éltem meg, ahol az őszinteség, az erkölcs, az érzelem szánalmas, kihasználandó tulajdonságok” – meséli Soma. Hat év után otthagyta az építőipart, majd számos képzést végzett el, a természetkapcsolati facilitátortól kezdve a sörgyártó tanfolyamig. Végül egy tatai szociális alapellátónál kezdett el dolgozni, mellette pedig egyetemre jár, levelezőn végzi a szociális munkás szakot.
Messziről nézve a dinamika egyszerűnek tűnik: az egyik fél domináns, parancsolgató, nagyhangú, a másik pedig tojáshéjon lépkedve kering körülötte, lesve minden hangulati rezdülését. Az erősebb diktál, a gyengébb csendesen fejet hajt, a konfliktusok rövidek, ha egyáltalán vannak még, és a viták egyoldalú utasításokban érnek véget. Belülről már sokkal összetettebb a kép. Dajka Emőke pszichológus írása.
