Michael Corleone a palermói Teatro Massimo lépcsőjén eltorzult arccal dől lányára, szája tátva, szívéhez kap. Másodpercek telnek el, amíg kijön hang a torkán és elkezd ordítani. Egészen addig a néző azt hiszi, megállt a szíve és együtt hal meg Maryvel, akit az apjának szánt golyó talál el. A Keresztapa III. utolsó előtti jelenetében Al Pacino emlékezetes alakítását minden rajongó ismeri, az akkor 49 éves színész egy jóval idősebb férfit alakít és szívinfarktusát játssza el, ahogy filmes partnere, Marlon Brando is jó két évtizeddel előbb.
Ő Don Vito Corleoneként a Keresztapa első részének végén ugyancsak szívinfarktust szenved el a venyigék között, ahogy épp unokájával kergetőzik. Nagy a kontraszt a két jelenet között, Michaelt egy felfokozott állapotban látjuk, míg Don Vito egy békés, családi pillanatban hang nélkül esik össze. Utóbbi bele is hal, míg Michael egy következő jelenetben éri el a halál a forgatókönyvírók elképzelése szerint. Az ábrázolásmód mégis tipikus, ahogy az American Heart Association (Heart attack portrayals in movies miss the mark, study finds | American Heart Association) is megállapítja: a „hollywoodi” szívinfarktus jellemzően az idősebb fehér férfit éri, a tünetei pedig jellemzően a hirtelen, teátrális összeesés, látványos fájdalom, mellkasszorítás és izzadás, sőt néha még a kiabálás is. Ehhez képest a valóság sokkal árnyaltabb, ami nem csupán a művészi túlzás miatt problémás, hanem azért is mert a félrevezető ábrázolás hozzájárul ahhoz, hogy egyéb érintettek, például nők vagy fiatalok nem ismerik fel a saját tüneteiket.
