„De a merev külső alatt… élt valami felfoghatatlan erő: Händel akarata, lényének ősi magva. Ezt nem érintette meg a pusztító csapás. Nem engedte, hogy a halandó testtel együtt elvesszen a benne élő halhatatlan. A hatalmas ember még nem adta fel. Még akart, még élni akart, alkotni akart – és ez az akarat teremtette meg a természet törvényeivel dacoló csodát.” Stefan Zweig: Csillagórák című kötetének Georg Friedrich Händel feltámadása című novellájából.
Georg Friedrich Händel életét több, egymást követő agyi érkatasztrófa határozta meg: első, 1737‑es sztrókja feltehetőleg vérzéses eredetű volt, hirtelen bénulással és beszédzavarral járt. Stefan Zweig 1970-es, fent idézett remekművében ezt az első epizódot írja le, holott a zeneszerző még további három alkalommal szenvedett el sztrókot, 1743-ban, 1745-ben és 1751-ben. Ezek ismétlődő kisér‑eredetű szélütések voltak, amik fokozatos leépülését, végül megvakulását okozták. Az orvostörténeti tanulmányok szerint Händelt életmódja különösen veszélyeztetetté tette a neurológiai megbetegedésre.
