Betöltés...
A szorongás korát éljük egy olyan társadalomban, amelyik alaposan ismeri az együttélést a bizonytalansággal. A megoldásról nemrég jelent meg egy svéd szociológus könyve.
És akkor mi van, ha szorongok? Merthogy igenis azt teszem. Szorongok a vonat miatt, hogy megint másfél órát késik majd, és nem érek oda időben, hogy megtartsam az előadást (ez történt tavaly júliusban, sőt el sem indult a kérdéses vonat a pályaudvarról), az app miatt, hogy újra leáll, és nem tudok határidőre befizetni (és így is lett), a családtagok miatt, hogy ismét változik a programjuk, és nem jön össze a kerek születésnap ünneplése úgy, ahogy hetekkel ezelőtt megterveztük (csak majdnem úgy).
Hozzászoktunk
Van bőven tapasztalatom a kiszámíthatatlanságból (legújabb keletű a járvány, az infláció, az energiahelyzet miatt), volt elég lehetőség hozzászokni a szorongáshoz. Annak a társadalomnak vagyok tagja, amelyik közösségi szinten fejlesztette ki az együttélést a bizonytalansággal.
Azt viszont nem gondolom, hogy másoknak könnyebb, és nem rándítom meg a vállam, ha a szomszéd meséli, hogy elmarad a tervezett koncert. A szorongáson nem segít ugyan, hogy a WHO ma a leggyakoribb mentális zavarok között tartja számon a kényszergondolatokat, de ráébredve a „mi van, ha – mi lett volna, ha” képtelenségére, legalább részben megvilágosodhatunk a kockázatokat illetően.
A szakadék szélén
Roland Paulsen svéd szociológusnak nemrégiben jelent meg magyarul a szorongás koráról írott könyve „Mi van, ha…?” címmel, amely David Foster Wallace amerikai írótól származó idézettel kezdődik: „…az elme kiváló szolga, de rémes úr!”
Bizony: túlgondolásaink nem könnyítik meg az életünket, sőt hipochondriához, szociális fóbiához, pánikbetegséghez is vezethetnek. Paulsen így ír: „Az az igazi téveszme, ha biztonságosnak tartjuk a világot. De a szorongás a cselekedeteinkhez és ahhoz is kapcsolódik, hogy mit tegyünk ezekkel a kockázatokkal – ebben különbözik a félelemtől.”
Bemutatja, hogyan duruzsol folyamatosan gondolataink többsége – még a papír szerint egészséges emberek fejében is – a jövőbeli problémák felismerése és semlegesítése körül. Sören Kierkegaard dán filozófus magyarázatát hozza, aki szerint a félelem az, amit akkor érzünk, amikor lenézünk egy szakadékba.
A kockázat egyértelmű: mi van, ha leesem? A szorongás (amúgy önreflexív) pillanata ott jelenik meg, amikor felismerem, hogy rajtam áll: lépek-e egyet, és ugrom-e.
Mi van, ha?
Észleljük a bizonytalanságokat (felzaklat minket saját zaklatottságunk is), és közben a veszély kiküszöbölésének, egyúttal a szorongás megszüntetésének a módját keressük. Újra meg újra, számtalanszor ismételt mentális kérődzéssel.
A szorongás kellemetlen érzés, hatására az úgynevezett kontrafaktuális, a tényeknek ellentmondó gondolkodás jelenik meg: mi van, ha? Mi lehetett volna? Mi lehetne? Nemlétező dolgokra gondolva törekszünk a realitásra, ugyanis az emberiség története során jelentősen kitágult a jövőhorizontunk, és ennek az egyik következménye, hogy egyre többet rágódunk saját magunk miatt.
Olvassa tovább Szvetelszky Zsuzsanna szociálpszichológus cikkét a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben a bizonytalan jövőre való felkészüléssel foglalkozunk.
Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.
Van, akit az első pillanatban vonzónak találunk, más mellett pedig hiába lenne minden rendben, nem történik semmi. A párválasztásban szerepet játszhatnak korai kötődési mintáink, saját énképünk, a hasonlóság és különbözőség, sőt akár a másik ember testszaga is. De mennyit tudunk ma valóban arról, mi dönti el, kibe szeretünk bele?
