Betöltés...
Technika- és médiavezérelt mai világunkban általánosnak tekinthető, hogy a fizikai valóságon kívül digitális életben is létezünk. De vajon hogyan lépünk be a digitális életbe, és hogyan távozunk belőle? Meddig tart ez az életünk?
Ahogy a pszichológiai én születése sem esik egybe egy csecsemő világrajövetelével, a digitális születés is sokféle időpontban történhet. Hogy két szélsőséget említsünk: ma már teljesen elfogadott, amikor a büszke szülők kiposztolják magzatuk ultrahangképét (és így „világra hozzák” a digitális térben), és az is, hogy valaki 70 éves korában, életében először regisztrálja magát valamelyik közösségi média felületén. Bármikor történik is, ezzel veszi kezdetét a digitális identitás(ok) kialakulása és a digitális lábnyomunk megjelenése. A digitális lábnyom kifejezés helyett ma már sokkal inkább digitális tetoválásról beszélünk: az interneten megosztott fényképek, videók kikerülnek az ellenőrzésünk alól, és eltüntethetetlenekké válnak. A kutatási eredményekből pedig tudjuk, hogy mire egy gyermek eléri a 13 éves kort, átlagosan 1300 fényképet vagy videót posztolnak róla. Az, amit szülőként ártatlan, kedves posztnak szánunk, később a gyerekünknek kínos élmények forrása is lehet.
Az unalmat többnyire kerülendő állapotnak tartjuk, pedig a kutatások szerint éppen az ilyen üresjáratokban válhat rugalmasabbá a gondolkodásunk. Amikor nem erőltetjük a koncentrációt, az agy szabadabban kapcsol össze egymástól távolinak tűnő képzeteket, és könnyebben születhetnek új ötletek. Nem véletlen, hogy az alkotói folyamat sokszor nem az íróasztalnál indul be. Kugler Judit pszichológus írása.
