Az életem egyik mélypontján, ami már biztonságos távolban van, nem láttam semmilyen kiutat abból, amiben voltam. Ilyen állapotban gyakran megjelenik a halál gondolata, akkor is, ha az egyén nem öngyilkos alkat, mert a kilátástalan bezártságban ez az ember természetes ösztöne. Ha a halál veszélye fenyeget, felébred az életösztön. Ha viszont csonttá pusztítják az életösztönödet, és belezárnak a tehetetlenségbe, akkor nem marad más, mint a halálösztön kiútkereső védelme. Ez nyilvánvalóan beszűkült gondolkodás: nem a norma, nem az élet hömpölygése maga, az aktuális, megoldható nehézségekkel, hanem a krízis hatalma. Itt különül el, hogy valaki a mindennapokban bonyolódik-e haláltusába önmagával, különösebb külső hatás nélkül is, rendszeresen, a saját fejébe zárva, vagy olyan, emberhez méltatlan kontextusba hozzák, ahol megborul a belső önvédelem, és bekúszik a halál. Ez nagyon szűk és érzékeny mezsgye, és akinek nincs tudása az emberi működésről, vagy a kontextus hatalmáról, vagy a saját lelki működéséről, az bizony alámerülhet ebben. Miközben meglehet, hogy nem vég ez, csak éppen új kezdet tolófájása a lélekben. Nem vagyok bigott, bizonyos helyzetekben a halálvágyat racionálisnak is tekinthetjük, létezik is maga a racionális vég kifejezés, például olyan terminális állapotokban, ahol nem az életet szüntetjük meg ezáltal, hanem az emberi méltóság érdekében a már elviselhetetlen fájdalmat.
