Kríziseink az úton - Az új élet ára

Az életem egyik mélypontján, ami már biztonsá­gos távolban van, nem láttam semmilyen kiutat abból, amiben voltam. Ilyen állapotban gyakran megjelenik a halál gondolata, akkor is, ha az egyén nem öngyilkos alkat, mert a kilátástalan bezártságban ez az ember természetes ösztöne. Ha a halál veszélye fenyeget, felébred az életösz­tön. Ha viszont csonttá pusztítják az életösztönö­det, és belezárnak a tehetetlenségbe, akkor nem marad más, mint a halálösztön kiútkereső védel­me. Ez nyilvánvalóan beszűkült gondolkodás: nem a norma, nem az élet hömpölygése maga, az aktuális, megoldható nehézségekkel, hanem a krízis hatalma. Itt különül el, hogy valaki a min­dennapokban bonyolódik-e haláltusába önmagá­val, különösebb külső hatás nélkül is, rendszere­sen, a saját fejébe zárva, vagy olyan, emberhez méltatlan kontextusba hozzák, ahol megborul a belső önvédelem, és bekúszik a halál. Ez nagyon szűk és érzékeny mezsgye, és akinek nincs tudása az emberi működésről, vagy a kontextus hatalmá­ról, vagy a saját lelki működéséről, az bizony alámerülhet ebben. Miközben meglehet, hogy nem vég ez, csak éppen új kezdet tolófájása a lé­lekben. Nem vagyok bigott, bizonyos helyzetek­ben a halálvágyat racionálisnak is tekinthetjük, létezik is maga a racionális vég kifejezés, például olyan terminális állapotokban, ahol nem az életet szüntetjük meg ezáltal, hanem az emberi méltó­ság érdekében a már elviselhetetlen fájdalmat.