Régóta ismert, hogy az embertársainkkal töltött idő mennyisége és minősége jelentős mértékben befolyásolja az életminőségünk alakulását. Minél több minőségi időt töltünk el a számunkra fontos emberekkel, annál inkább vagyunk elégedettek az élettel és annál teljesebb az érzelmi jóllétünk. Az életünket ilyenkor értelmesebbnek, jelentőségteljesebbnek éljük meg. Ez még azokban az individualista társadalmakban is igaz, amelyek az egyéni önmegvalósítást tekintik a sikeres boldogulás egyik fokmérőjének, a függetlenséget és a személyes teljesítményt hangsúlyozva (Magyarország is ide sorolható, többek között az Egyesült Államok vagy Nyugat-Európa mellett).
Ezzel összefüggésben a társak hiánya, vagyis a magány szintén kultúrától függetlenül mindenhol szenvedéssel járó állapot. Amíg a hagyományos törzsi berendezkedésű társadalmakban az egyedüllétet még kifejezetten veszélyes állapotnak tekintették és igyekeztek elkerülni, manapság sokan kifejezetten vágynak az énidőre, vagyis az egyedül töltött időre, bár az is igaz, hogy a legtöbben mégsem élvezik annyira. Senki sem úgy születik, hogy szeret egyedül lenni, idővel azonban megtanulhatjuk elviselni, sőt élvezni is ezt az állapotot.
