Betöltés...

Szokások markában - Ördögi csapdák a kapcsolatainkban

Amikor elmélázol azon, vajon mennyire vagy a szokások rabja, talán spontán azt válaszolod, hogy „Én aztán nem!”. Általában szeretjük magunkat tudatos, önreflexióval rendelkező, új dolgokra nyitott embernek hinni, aki nem ragad bele sematikus működésmódba, hanem időről-időre felülbírálja a dolgait, és ha kell, változtat. Aztán persze kiderülhet, hogy mégsem.

  • Pulzus

Ha azok vagyunk, akiknek valóban hisszük magunkat, és a tudatosság magas szintjén éljük az életünket, akkor tényleg ez történik, de ha nagyon őszintén magunkba nézünk, és megvizsgáljuk spontán reakcióinkat, mégis inkább az derül ki, hogy számtalanszor adunk reflexszerű válaszokat a környezetünk ingereire, beleértve ebbe a társunkkal, a gyerekünkkel vagy a szüleinkkel folytatott interakciókat is.

Ez nem is csoda, hiszen az automatizmusok nem igényelnek nagy erőbedobást, csak úgy előjönnek maguktól, egyáltalán nem kell gondolkodnunk azon, hogy adott helyzetben mi lenne a legmegfelelőbb reakció. Az emberi szervezet már csak ilyen, törekszik az energiatakarékosságra, és ha lehet, a kisebb ellenállás irányába megy. Ezért is vannak bevett szavaink, gesztusaink, viselkedéseink. És ha már jól működtek életünk során több ezer alkalommal, miért is nyúlnánk más eszközökhöz? A kérdés nem költői, a válasz a következő sorokban rejlik.

Hozzászólások

Amikor a béke kedvéért lassan eltűnünk önmagunkból – hol kezdődik az önalávetés egy kapcsolatban?

Messziről nézve a dinamika egyszerűnek tűnik: az egyik fél domináns, parancsolgató, nagyhangú, a másik pedig tojáshéjon lépkedve kering körülötte, lesve minden hangulati rezdülését. Az erősebb diktál, a gyengébb csendesen fejet hajt, a konfliktusok rövidek, ha egyáltalán vannak még, és a viták egyoldalú utasításokban érnek véget. Belülről már sokkal összetettebb a kép. Dajka Emőke pszichológus írása.

Pulzus