Betöltés...
Belénk kódolt párkeresési vágyunk, hogy megtaláljuk a másik felünket. De mire is kell nekünk a másik? Ha felfedezzük a teljességet önmagunkban, nem lesz szükségünk arra, hogy netán ártó módon kapcsolódjunk, hogy kihasználjuk egymást.
Az ember alapvető természete szerint társas lény. Valóban nincs szebb egy jól működő kapcsolatnál, ahol adunk és kapunk, ahol a társ kiegészít, ahol egymás kereszttüzében fejlődünk, emeljük egymást. A repülőtársaságok biztonsági felhívása azonban a lelki életünkre is igaz:
Kérjük, előbb saját oxigénmaszkját helyezze fel, és csak azután segítsen az ön mellett ülőnek.
Vagyis csak akkor válunk képessé érett és egészséges kapcsolatokra, ha már rácsatlakoztunk „belső oxigénforrásunkra”, azaz a személyiségünk nem kívülről várja az értéket, hanem belül, saját magában találja meg.
De mi is ez a belső erőforrás? Hogyan válhatunk önmagunkban és önmagunktól olyan kiforrott és értékes személyiséggé, akinek a társban nem csupán támaszra van szüksége?
Van, akit az első pillanatban vonzónak találunk, más mellett pedig hiába lenne minden rendben, nem történik semmi. A párválasztásban szerepet játszhatnak korai kötődési mintáink, saját énképünk, a hasonlóság és különbözőség, sőt akár a másik ember testszaga is. De mennyit tudunk ma valóban arról, mi dönti el, kibe szeretünk bele?
