Betöltés...

Tudjuk-e, mit akarunk valójában?

Felnőtt életünkben sok célunk lehet: az elképzelt hivatás, házasság, gyerekek, kertes ház, autó és a többi. A legtöbb ember erre vágyik, de vajon legbelül mi is ezt szeretnénk? És ha megvan mindez, akkor miért nem vagyunk boldogok?

  • Pulzus

Elégedetlenség jellemzi a legtöbb embert, akivel találkozom. Hiányolnak dolgokat az életükből, keveslik, amijük van, nem értékelik a lehetőségeiket. A célok megfogalmazása ugyanakkor sokkal nehezebbnek tűnik számukra, mint a hiányok, problémák felsorolása. Érzik, ha nem jó valami, de nem tudják megmondani, valójában mit is szeretnének. Ez pedig azért óriási probléma, mert helyettük senki sem tudja megválaszolni ezt a kérdést.

Miért is olyan nehéz megfogalmazni a vágyainkat? Miért van az, hogy ha fontos hozzátartozónk nem találja ki, mivel okozhat nekünk örömet, akkor neheztelünk rá, ugyanakkor mi magunk sem tudnánk rávágni a választ, hogy mit is akarunk valójában? Azt gondolom, ez a nehézség önismereti hiányosságból fakad. Annak megválaszolása ugyanis, hogy mi okoz örömet és mik a céljaink, nagymértékben függ attól, hogy jól látjuk-e önmagunkat, ismerjük-e mélységükben az igényeinket, a valódi vágyainkat.

A legtöbbünk persze gyors sablonválaszt vágna rá a kérdésre, általánosan elfogadott és gyakran vágyott tárgyak vagy élmények listájából választva (látványos otthon, szép autó, egzotikus utazások, különleges sportok, drága órák, cipők). Olyan dolgokat, amiket a legtöbbször hallottunk, láttunk másoknál, amikről azt hisszük, hogy a körülöttünk lévő embereknek boldogságot hoztak. Aztán várunk ezekre, vagy megdolgozunk értük, és így kiderül, jól mértük-e fel a saját céljainkat.

Hozzászólások

A társfüggőség sokszor nem a párkapcsolatban kezdődik, hanem a családi múltban

A társfüggőség sokszor nem ott kezdődik, ahol először látványossá válik: nem az első rossz párkapcsolatban, nem a szakítástól való rettegésben, és nem abban a mondatban, hogy „én csak segíteni akarok”. A háttérben gyakran családi minták, elhallgatott traumák, szorongások és generációkon át ismétlődő kapcsolati forgatókönyvek állnak. Kapitány-Fövény Máté pszichológus írása azt mutatja meg, hogyan válhat az elhagyástól való félelem, az önfeladás és a kontroll nemzedékről nemzedékre öröklődő működésmóddá – és hogyan lehet mégis átírni ezt a történetet.