A boldogságkeresés és az örök fiatalság görög mítoszában Szelené istennő csókot nyomott halandó, alvó kedvesének, az ifjú Endümiónnak a homlokára, akit ez oly boldogsággal töltött el, hogy arra kérte az istenek atyját: hadd éljen örökké, örök alvásban és ifjúságban. Zeusz teljesítette a kérését – idézi fel Fritz Riemann Az öregedés művészete című, 1987-es könyvében –, és az ifjú nem öregedett meg, ám életét örök alvásban és öntudatlanságban töltötte, nem érte el az elmúlás, de nem jutott el az érettség és felnőttkor küszöbére sem.
A véget nem érő élet, boldogság és időtlenség vágya örök emberi álom, a mennyország képzete ennek egyik megtestesülése. Több vallás – így a kereszténység –földi léten túli életet feltételez, vagy éppen valamilyen átalakulást és újjászületést ígér. Az élet materiális léten túlmutató folytatásának reménye csökkenti a fogyó idő érzékeléséből adódó szorongásokat és félelmeket.
A transzcendens, realitáson túli létezés iránti fokozott fogékonyság az időskor egyik jellemzője, sok idős ember válik mélyebben vallásossá, megerősítve fiatalabb korában szerzett hitét vagy válik materialistából hívővé. Mindez az öregedés sokszor keserves megtapasztalásából, a rendelkezésre álló időviszonylagosságából is adódik.
Az ember legnagyobb félelmei a fogyó időhöz, a káoszhoz, a „semmi” elképzelhetetlenségéhez kapcsolódnak. Időskorban elkerülhetetlenül megjelennek a testi-lelki szenvedés nehezen elviselhető és feldolgozható formái a betegségek és a társas veszteségek történéseiben. Magában az „időskorú” kifejezésben benne rejlenek az ezzel a szóval jellemzett ember legnagyobb problémái is. Mit tesz, hogyan viszonyul gyarapodó életkorának elkerülhetetlen veszteségeivel, és képes-e megtalálni annak nyereségeit? Miként bánik földi életének egyre közeledő végességével, hogyan kezeli az egyre szűkülő, hátralévő időt?
