Feldmár András munkásságát és módszerét sokan ismerik, akik érdeklődnek a lélek rejtelmei iránt: úgy véli, bár a nyugati pszichológia szereti kategorizálni a szenvedést, a diagnózis mégis embertelen és személytelen dolog – a fájdalom pedig csak a terapeuta és a páciens kapcsolatának intimitásának és őszinteségének köszönhetően szabadulhat fel, múlhat el.
A CEU nagytermében bemutatott kötet a Kanadában élő magyar pszichoterapeuta és Kröber Edith, Németországban élő pszichológus beszélgetőkönyve: ők ketten rendszeresen találkoztak online, Kröber pedig egy német nyelvű leiratot készített a köztük elhangzó témákról. Hamar felmerült, hogy érdemes lenne azokat magyar nyelven is publikálni.
Feldmár András és Ács Dániel (b)
Lakos Gábor
A párbeszédek egy németországi, fekete-erdei pszichiátriai klinika pácienseinek – Kröber klienseinek – történetein keresztül veszik górcső alá, hogy mi is történik azután, ha valakit – függőt, skizofrént, bipoláris depresszióst – diagnosztizálnak. A címben a homokozó metafora arra a radikálisan humanista megközelítésre utal, hogy minden trauma, minden történet és minden ember más, egy diagnózis pedig jóval több, mint egy címke. Érdemes tehát mögéjük nézni, szabadon gondolkodni róluk és játszani velük, főleg, mert – hangsúlyozták –, a probléma legtöbbször nem egy egyén pszichéjében rejlik, hanem a környezetében.
Mindenki ártatlan volt valamikor
A bemutatón – amelyen Kröber Edith mellett Krámli András és Ács Dániel, a Feldmár Intézet két munkatársa is részt vett, előbbi a kötet műfordítójaként, utóbbi szerkesztőként – Feldmár elmondta, miért választották az Ártatlanság, katasztrófa, bizalom szavakat a könyv alcímének.
Felidézte, hogy amikor hatéves volt, a Mátrában nyaralt az édesanyjával. Megismerkedett egy pásztorfiúval, aki sokkal idősebb volt nála, és úgy gondolta, jó barátok lettek. „Rágyújtott egy cigarettára, és megkérdezte tőlem, hogy láttam-e már embert füstöt kifújni a fülén. Mondtam, hogy nem, de érdekel, kíváncsi vagyok. Kérte, hogy adjam oda a kezemet és nézzem a fülét, mert minden pillanatban jön majd belőle a füst. Ültünk egymással szemben, figyeltem a fejét, mire egyszer csak megégette a tenyeremet az égő cigarettával” – mondta. A fiú megsebezte őt, de nem ez volt a legfőbb probléma, hiszen a seb begyógyult.
Feldmár András és Kröber Edith dedikálnak
Lakos Gábor
„Én ott az ártatlanságomat vesztettem el. Nagy meglepetés volt számomra, hogy egy ember ilyet tud csinálni egy másikkal. Erre addig nem is gondoltam. Mielőtt valaki bántott minket, mindannyian ártatlanok vagyunk” – tette hozzá. Innentől pedig már csak az a kérdés, hogy hogyan lehet a sérülés után tovább élni. Feldmár úgy fogalmazott, általánosíthatott volna, mondhatta volna, hogy soha többé nem tud megbízni senkiben. Vagy épp a pásztorokban. De ez zsákutcába vezette volna őt. „Szerintem egy ember ártatlanságát nem lehet visszaszerezni. De meg lehet tanulni úgy élni, hogy újraértelmezzük, kikben és hogyan bízhatunk meg” – magyarázta.
Feldmár András, Ács Dániel (b), Kröber Edith, Krámli András (j)
Lakos Gábor
Szakemberként sem könnyű
Kröber Edith nem elsőre, de talált egy olyan intézményt, ahol szabadon dolgozhat. „A főorvos nem arra bátorítja a pácienseket, hogy orvosságot szedjenek, hanem abban bízik, hogy a velük való közös munka lehet igazán célravezető. Most nagyon jó az összhang, és valóban érdekes felfedezni, hogy nincs hasonlóság a páciensek között, még akkor sem, ha ugyanazt a diagnózist kapták – másképp élik meg az életet, a fájdalmaikat, az érzéseiket” – tette hozzá a könyvbemutatón.
Ő úgy véli, hajlamosak vagyunk elfelejteni, elrejteni, hogy a környezetünk mekkora hatással van ránk. Ennek kinyilatkoztatása ugyanis kellemetlen lehet. „Ha a gyerek megmondja a szülőnek, hogy bizonyos dolgokat nem csinált jól, az kellemetlen. Ki akarja ezt hallani? Később, egy munkahelyen melyik főnök vagy kolléga szeretné ezt hallani? Azt követeli a rendszer, hogy működjünk rendesen az óvodában, az iskolában, a felnőtt szerepeinkben, és akkor minden rendben lesz. Nehéz felébredni abból az álomból, hogy bennünk van a baj, hatalmas bátorság kell hozzá” – magyarázta.
A CEU nagyterme
Lakos Gábor
Kröber és Feldmár a bemutatón arról beszéltek, csalfa reménynek tűnhet, de bíznak abban, hogy a könyv a szakemberek és a páciensek között is párbeszédet kezdeményezhet. De legalábbis rávilágíthat arra, hogy miért csapdahelyzet, ha mások akarunk lenni, mint amilyenek vagyunk, ahelyett hogy közösen tanulnánk meg, hogyan lehet élni a katasztrófák után. Mert lehet élni, a kapcsolódás lehetősége pedig mindenki számára adott – még akkor is, ha korábban elviselhetetlennek tűnő fájdalom ért bennünket.
