Míg a felmérések szerint a narcisztikus személyiségzavar a népesség „csupán” 5–6 százalékát érinti, vannak, akik szerint ez inkább 5–15 százalék. De akad olyan kutató, aki még ennél is nagyobb arányt feltételez, mert a narcisztikus személyek a legkevésbé hajlandóak vállalni a felelősséget a viselkedésükért, nem ismerik be a nehézségeiket és általában nem kérnek segítséget sem, így többségüket nem is diagnosztizálhatják. Ez pedig azt jelenti, hogy ez a személyiségtorzulás mind a társadalom egészében, mind a családokon belül sokkal gyakrabban fordul(hat) elő, mint amennyit pontos mérésekkel bizonyítani lehet.
Ez utóbbi véleményen van Sarah Davies brit tanácsadó szakpszichológus és traumaterapeuta, aki maga is hasonló családban nőtt föl, és akinek nemrég jelent meg magyarul a Narcisztikus szülők árnyékában – Útmutató a felépüléshez és a továbblépéshez című kötete. A narcisztikus bántalmazás, a társfüggőség, a stressz, a szorongás és a trauma kezelésére specializálódott szerző mindenekelőtt arra hívja fel a figyelmet, hogy a szóban forgó személyiségtorzulást egy skálán kell elképzelni, amelyen sokféle formában fejeződhet ki a környezetét megnyomorító tulajdonság – akár nyílt (közvetlenebb, agresszívebb), akár rejtett (finoman manipuláló, egyes esetekben önzetlennek tűnő) változatban.
Arrogancia és kapcsolati féltékenység
Akármelyik formájában jelenik is meg, van néhány félreismerhetetlen jellemző, amelyek alapján egyértelműen meg lehet határozni a narcizmust. Davies kifejezetten a szülői magatartásban vizsgálja a jelenséget, és elsőként említi az empátia hiányát, vagyis azt, hogy a narcisztikus szülő nem gondoskodó, érzelmi reakcióit riasztó hiányosságok jellemzik, a legjobb esetben is tapintatlan, hiányzik belőle az együttérzés, következésképpen kíméletlenül neveli a gyerekét. Szintén jellemző rá, hogy a saját bizonytalanságérzését arroganciával próbálja palástolni, hiszen „muszáj” neki a legjobbnak lennie, illetve „muszáj azt hinnie”, hogy mindenki másnál jobban tud mindent. Ezért éli meg sok gyerek és családtag, hogy teljesen hiábavaló vitatkozni vele, nem lehet meggyőzni, sem azt elvárni tőle, hogy elfogadjon egy másik nézőpontot.
Az is intő jel, ha egy szülő irigy és féltékeny, kritizálja a gyereke által birtokolt tárgyakat, vagy akár a kapcsolatait is, és fenyegetve érzi magát, ha a gyerekének jó barátja, társa van, netán a családtagokkal jobb viszonyt ápol. A kapcsolati féltékenységgel kéz a kézben jár a megszégyenítő viselkedés, hiszen egy narcisztikus személy alapvető törekvése, hogy távoltartsa magától a szégyenérzetet. Éppen ezért állandóan hibáztatja, kritizálja, megalázza, sértegeti, rombolja, dehumanizálja, gúnyolja, szidalmazza vagy éppen a kommunikáció megvonásával bünteti a környezetét.
