Betöltés...
Akármilyen függőségről van is szó, az érintettek gyermekei ugyanazzal az érzéssel nőnek fel: hogy ők nem számítanak, hogy értéktelenek. Nem csoda, hogy felnőtté válva iszonyúan megszenvedik a párválasztás bugyrait, kínkeservesen kell változtatniuk és változniuk, ha harmonikus kapcsolatot szeretnének. Az alábbi írás ezt az utat mutatja be egy kivételesen erős és őszinte fiatal nő tollából.
Alkoholista családban nőttem fel. Még egészen kicsi voltam, amikor a függő nagymamám öngyilkosságba menekült, a szüleim pedig szintén ivással gyógyították a sebeiket. Nem a kocsmapultot támasztó iszogatás volt ez, hiszen a kerület ismert értelmiségieinek számítottak. Mi voltunk a szép és sikeres család, jogászokkal, történészekkel, nagy autóval, rendezett kerttel. Legalábbis nagyon igyekeztünk, hogy fenntartsuk ezt az illúziót.
A zárt ajtók mögött viszont egészen más zajlott. Rajtam kívül még több százezren ismerik az ilyen történeteket, amelyekben a gyerekek, tinédzserek egy csapásra felnőtté válnak, hogy gondoskodjanak a gödör legalján ücsörgő szüleikről. És amelyekben mi, elfelejtett gyerekek – akikért felelősséget kellett volna vállalniuk – sosem voltunk nekik elég fontosak ahhoz, hogy befejezzék az ivást.
Testvérem nincs, de a gimiben már megbízható barátokra leltem, sőt, olyan felnőttekre is, akik megérezték, hogy segítségre van szükségem. Rávilágítottak arra, hogy ami nálunk zajlik, az nem normális. Miután leérettségiztem, elköltöztem otthonról, de sűrűn látogattam vissza, hiszen állandóan szükség volt rám. Megmenteni a szüleimet az alkoholmérgezéstől, ott lenni nekik, ha túl erős bennük a halálvágy. A félelem, hogy történik velük valami, ha nem vagyok a közelben, sokkal nagyobb volt, mint az igény, hogy nekem is legyen saját életem. És amúgy fogalmam sem volt, hogyan kellene olyat csinálni.
Mire nagykorú lettem, addigra kismillió könyvet elolvastam az alkoholizmusról, a függő szülők felnőtt gyerekeiről. Minden interjút megnéztem, pontosan tudtam, milyen szerepbe kerültem, és hogyan (nem?) fogom majd emiatt elrontani az életemet. Hiszen mindent tudtam erről! De azt, amit tudtam, sosem éreztem.
https://hvg.hu/pszichologiamagazin/20200802_A_lelke_melyen_a_fgg_pontosan_tudja_mi_a_helyzet_vele
Mint a mágnes
A húszas éveimben alkoholista vagy drogfüggő férfiakkal kerültem hosszabb-rövidebb kapcsolatokba. „Kerültem”, na persze: odavoltam értük. Megbízhatatlanok voltak, néha szó nélkül eltűntek, majd újra felbukkantak. Ha együtt voltunk, az volt a minden, ha elmentek, majdnem belehaltam. A kapcsolatok intenzitását, a szenvedélyt az egész testemben éreztem. De egyiküknek sem kellettem eléggé. Majdnem tíz évig tartó hullámvasút volt ez, amiben mentálisan és fizikailag is rettenetesen kimerültem.
Miközben azzal voltam elfoglalva, hogy leváljak a szüleimről, alábecsültem, hogy mekkora gondot okoz a társfüggőségem. Vagyis az, hogy pusztító érzelmi függőséget alakítok ki függőkkel és/vagy pszichésen rossz állapotban lévő partnerekkel. Ezt én is tudtam, a barátaim is tudták. Mégis borzasztóan erős volt bennem a kényszer, hogy megmentsem ezeket a férfiakat. Gyermeteg módon, még ha akkor nem is tudtam megfogalmazni, úgy éreztem, ha valamelyik partnerem „megjavul”, az egyértelmű bizonyítéka lesz annak, hogy szeret engem és velem marad.
Akár akaratlanul is gátjai lehetünk annak, hogy gyerekünk egyszer bátran a saját útjára lépjen. Milyen érzések jöhetnek fel a felnőtté válás időszakában, és hogyan befolyásolják, amit teszünk? És miért olyan erősek ezek az érzések? Orosz Katalin klinikai szakpszichológus, transzperszonális terapeuta írása.
