Ijesztő, mégis megéri saját életet élni másoké helyett
Akármilyen függőségről van is szó, az érintettek gyermekei ugyanazzal az érzéssel nőnek fel: hogy ők nem számítanak, hogy értéktelenek. Nem csoda, hogy felnőtté válva iszonyúan megszenvedik a párválasztás bugyrait, kínkeservesen kell változtatniuk és változniuk, ha harmonikus kapcsolatot szeretnének. Az alábbi írás ezt az utat mutatja be egy kivételesen erős és őszinte fiatal nő tollából.
Pulzus
Alkoholista családban nőttem fel. Még egészen kicsi voltam, amikor a függő nagymamám öngyilkosságba menekült, a szüleim pedig szintén ivással gyógyították a sebeiket. Nem a kocsmapultot támasztó iszogatás volt ez, hiszen a kerület ismert értelmiségieinek számítottak. Mi voltunk a szép és sikeres család, jogászokkal, történészekkel, nagy autóval, rendezett kerttel. Legalábbis nagyon igyekeztünk, hogy fenntartsuk ezt az illúziót.
A zárt ajtók mögött viszont egészen más zajlott. Rajtam kívül még több százezren ismerik az ilyen történeteket, amelyekben a gyerekek, tinédzserek egy csapásra felnőtté válnak, hogy gondoskodjanak a gödör legalján ücsörgő szüleikről. És amelyekben mi, elfelejtett gyerekek – akikért felelősséget kellett volna vállalniuk – sosem voltunk nekik elég fontosak ahhoz, hogy befejezzék az ivást.
Testvérem nincs, de a gimiben már megbízható barátokra leltem, sőt, olyan felnőttekre is, akik megérezték, hogy segítségre van szükségem. Rávilágítottak arra, hogy ami nálunk zajlik, az nem normális. Miután leérettségiztem, elköltöztem otthonról, de sűrűn látogattam vissza, hiszen állandóan szükség volt rám. Megmenteni a szüleimet az alkoholmérgezéstől, ott lenni nekik, ha túl erős bennük a halálvágy. A félelem, hogy történik velük valami, ha nem vagyok a közelben, sokkal nagyobb volt, mint az igény, hogy nekem is legyen saját életem. És amúgy fogalmam sem volt, hogyan kellene olyat csinálni.
Mire nagykorú lettem, addigra kismillió könyvet elolvastam az alkoholizmusról, a függő szülők felnőtt gyerekeiről. Minden interjút megnéztem, pontosan tudtam, milyen szerepbe kerültem, és hogyan (nem?) fogom majd emiatt elrontani az életemet. Hiszen mindent tudtam erről! De azt, amit tudtam, sosem éreztem.
Azért nehéz egy szenvedélybeteget rádöbbenteni a saját addikciójára, mert egy függőség nemcsak szenvedést okoz, hanem el is veszi a szenvedést – hangsúlyozta Kapitány-Fövény Máté klinikai szakpszichológus a HVG Extra Pszichológia Szalon vendégeként. A beszélgetés során szóba került, hogy miben hasonlít a karantén az addikcióból való gyógyulásra, miért nem fordul szakemberhez a szenvedélybetegek többsége, hogyan lehet rádöbbenteni valakit arra, hogy függő, és miért tekinthetik sokan ezt az állapotukat áldásnak.
Mint a mágnes
A húszas éveimben alkoholista vagy drogfüggő férfiakkal kerültem hosszabb-rövidebb kapcsolatokba. „Kerültem”, na persze: odavoltam értük. Megbízhatatlanok voltak, néha szó nélkül eltűntek, majd újra felbukkantak. Ha együtt voltunk, az volt a minden, ha elmentek, majdnem belehaltam. A kapcsolatok intenzitását, a szenvedélyt az egész testemben éreztem. De egyiküknek sem kellettem eléggé. Majdnem tíz évig tartó hullámvasút volt ez, amiben mentálisan és fizikailag is rettenetesen kimerültem.
Miközben azzal voltam elfoglalva, hogy leváljak a szüleimről, alábecsültem, hogy mekkora gondot okoz a társfüggőségem. Vagyis az, hogy pusztító érzelmi függőséget alakítok ki függőkkel és/vagy pszichésen rossz állapotban lévő partnerekkel. Ezt én is tudtam, a barátaim is tudták. Mégis borzasztóan erős volt bennem a kényszer, hogy megmentsem ezeket a férfiakat. Gyermeteg módon, még ha akkor nem is tudtam megfogalmazni, úgy éreztem, ha valamelyik partnerem „megjavul”, az egyértelmű bizonyítéka lesz annak, hogy szeret engem és velem marad.
Messziről nézve a dinamika egyszerűnek tűnik: az egyik fél domináns, parancsolgató, nagyhangú, a másik pedig tojáshéjon lépkedve kering körülötte, lesve minden hangulati rezdülését. Az erősebb diktál, a gyengébb csendesen fejet hajt, a konfliktusok rövidek, ha egyáltalán vannak még, és a viták egyoldalú utasításokban érnek véget. Belülről már sokkal összetettebb a kép. Dajka Emőke pszichológus írása.
