Önsorsrontónak tartjuk magunkat? Több szempontból is rosszul tesszük

„Nem hiszem, hogy itt nagy rejtélyekről lenne szó – egyszerűen önsorsrontó vagyok. Újra és újra ugyanolyan működésképtelen kapcsolatokba megyek bele, és képtelen vagyok abbahagyni a cigizést. És persze munkahelyet sem váltok, pedig szenvedek...Mi ez, ha nem önsorrontás?” – monologizál páciensem, a 36 éves Klára. 

És nincs egyedül: nagyon könnyen osztogatjuk az „önsorsrontó” címkét akkor, amikor azt érezzük, hogy valaki (például mi magunk) újra és újra – önhibájából (önhibánkból) – hasonló nehéz helyzetekbe kerül(ünk). Megtörténhet ez káros szokások, ártalmas kapcsolatok vagy nehéz élethelyzetek esetén. 

Semmitmondó címkézés 

Több ok miatt sem tartom hasznosnak az „önsorsrontás” kifejezést. Először is könnyen áldozathibáztatáshoz vezet: ha valaki a saját életét szabotálja, akkor ő a felelős a nehézségeiért, nem szükséges együtt éreznem vele, vagy segítenem neki. Szintén gyakori, hogy ez a címke „ráég” a személyre és nehezíti a változást – főleg akkor, ha önmagunkra alkalmazzuk: „Önsorsrontó vagyok, nincs mit tenni, én már sosem fogom tudni abbahagyni a dohányzást.” Harmadrészt pedig ez a kifejezés önmagában semmit sem mond arról, hogy valójában mi állhat amögött, hogy nehezen tudunk változtatni a szokásainkon. A következőkben ezeket a lehetséges okokat mutatom be. 

Tanult tehetetlenség 

A tanult tehetetlenség azt jelenti, hogy – miután megtapasztaljuk, hogy nem tudunk változtatni valamilyen kellemetlen helyzeten – megerősödik bennünk az „úgysem tudok semmit tenni” hiedelem, és ez később is fennmarad, még akkor is, amikor a helyzetből már lenne kiút. A kudarcélmények miatt egyre inkább gyengül a kontrollérzetünk, emiatt pedig egyre passzívabbakká válunk, egyre kevésbé próbáljuk meg alakítani az életünket – így aztán a „nem változik semmi” valóban önbeteljesítő jóslattá válik.