A tapasztalatok szerint január végére az újévi fogadalmak többsége már el is felejtődött, vagy ha emlékszünk még rájuk, maximum gyorsan múló lelkiismeret-furdalást okoznak. A kutatások szerint az emberek legfeljebb negyede marad hű a szilveszteri fogadkozásához január végéig, és talán minden tizediknek sikerül egész éven át tartó változást előidézni az életében.
De miért vagyunk ennyire állhatatlanok, miért érezzük olyan nyomorultul magunkat, amikor nem sikerül betartani a fogadalmunkat, és mit kellene tennünk, hogy tartós új szokásokat sajátíthassunk el és az életünket (át)formáló döntéseket hozhassunk?
A bukás az alkalmatlanságunk bizonyítéka?
Lélektanilag több oka is lehet annak, hogy ilyen könnyen elbukjuk az újévi fogadalmunkat. Az egyik hiba az, hogy bár a viselkedésünket szeretnénk megváltoztatni valamilyen területen (kevesebbet enni, többet mozogni, nem dohányozni stb.), az önmagunknak tett ígéret elbukását gyakran a személyes alkalmatlanságunk bizonyítékaként éljük meg. Csakhogy, ha úgy érezzük, hogy az új(évi) – értsd: saját magunk által elképzelt és vágyott – identitásunknak nem felelünk meg, az legtöbbünkből erőteljes stresszt vált ki. Ez pedig a védekező funkciókat aktiválja a szervezetünkben, ami nemhogy segíti, inkább akadályozza a tartós változást.
Vagyis nem (vagy legtöbbször nem) azért buknak el a szilveszteri szép ígéretek, mert irreálisak, hanem mert túl nagy belső nyomást váltanak ki a hozzájuk fűződő érzések, ez pedig rontja a végrehajtó készségek működését. A korai szakasz (vagyis január) pedig azért is kulcsfontosságú, mert az ilyenkor megtapasztalt kudarc jobban destabilizál, hiszen az énhatékonyságunkat kérdőjelezi meg.
https://hvg.hu/pszichologiamagazin/20230521_Hogyan_nyissunk_a_valtozasra_ha_jo_lenne_valamin_valtoztatni
Magunkból induljunk ki
Egy másik fontos szempont, hogy sokan valamilyen megfelelési vágyból vagy kényszerből teszünk fogadalmat: vagyis úgy érezzük, hogy másnak (tökéletesebbnek) kell lennünk, hogy szeressenek minket. Márpedig ez azt is jelenti, hogy a változási szándékhoz egyben szégyenérzet is társul, hiszen azért változnánk, mert szégyelljük azt, amilyenek vagyunk.
A szégyen viszont nem motiváló érzelem, nem segít a továbblépésben. Az egyéni fejlődésünk során sem a stressz, sem a szégyen nem visz előre, sokkal inkább az segít, ha egészségesebb kapcsolatot ápolunk önmagunkkal, ha elegendő belső biztonságot teremtünk a változáshoz. Nem elutasítani kell múltbeli énünket vagy a korábban alkalmazott stratégiáinkat, hanem jobban meg kell ismerni önmagunkat.
Hasznosabb tehát, ha elkezdünk figyelni a testünk jelzéseire és az életünkben tapasztalt mintázatokra. Ha elgondolkodunk a magunk elé kitűzött kihívásokon. Ha számba vesszük, milyen megküzdési stratégiáink voltak korábban. És bátran tegyünk fel magunknak olyan kérdéseket, mint: „Mikor érzem magam a legkiegyensúlyozottabbnak?”, „Kik az energiavámpírjaim?”, „Kik támogatnak a leginkább a környezetemből?”, „Hol húzódnak a határaim?”. Vagyis ahelyett, hogy az új célokkal újabb teret adnánk az önkritikának, inkább arra összpontosítsunk, hogy betekintést nyerjünk belső világunkba, hogy megértsük, mit és miért szeretnénk elérni.
