Figyelemzavar, hiperaktivitás, alkalmazkodási és magatartási zavarok, fokozott éberség, szorongás, indulatkezelési zavar, empátiahiány. Ezeknek a kisiskolás korban egyre gyakrabban előforduló jelenségeknek a hátterében nem kell mélyreható traumát vagy csecsemőkori veszteséget keresni.
A hétköznapi élettel járó stresszhelyzetek idővel összeadódnak, és ez a halmozódás a poszttraumás stressz-szindróma tüneteihez hasonló forgatókönyv kialakulásához vezet. Az apró stresszek, amelyek a felnőtt életének velejárói – médiabőség, kényszerű figyelemmegosztás, összetettség, információdömping, időhiány – a gyerekek életét sokkal károsabban befolyásolják, mint gondolnánk.
Ezzel együtt szerencsére az is tény, hogy már a jó irányba tett legkisebb lépés is hamar eredményre vezet – tehát a „sok kicsi sokra megy” elv itt is érvényesül. Kovács Dániel gyermekpszichodráma-vezető és László Zsuzsa oktatásszociológus egy éven át a saját családján tesztelte az egyszerűsítés módszerét, mielőtt elindították volna szülőtréningjüket.
Először csak korlátozták a televízió előtt töltött időt, aztán behelyettesítették közös vacsorakészítéssel, később már együtt jártak vásárolni is a gyerekekkel. Nem naponta, de hetente egy-két alkalommal. Néhány hónap alatt kikerült otthonukból a televízió, jobb étvággyal ettek a gyerekek: számított, hogy részt vettek az ételek megvásárlásában és a vacsora elkészítésében. A drámapedagógus szerint az a lényeg, hogy a szülők a legkisebb megcselekedhető változást akarják elérni, olyat, amiben meg tudnak állapodni. Nem érdemes nagy fába vágni a fejszét, nem érdemes egyszerre sok mindenbe belefogni.
Távol ösztöneinktől
Az is fontos, hogy a megállapodások éppúgy vonatkozzanak a szülőkre, mint a gyerekekre. Régóta tudjuk, hogy aki „bort iszik és vizet prédikál”, nem lehet jó pedagógus. A gyerek mintát követ, utánzással tanul a legtöbbet, és ha azt látja, hogy a szülő a számítógépe előtt ül még este tízkor is, és a vacsoráját is ott fogyasztja el, hiába fogja azt követelni a gyerekétől, hogy asztalnál ülve egyen, és ne bámulja a tévéképernyőt. Lehet, hogy ideig-óráig működik a tekintélyelv, de az ilyen szülő hamar elveszíti hitelét.
Ha mindenki ezen ló
Shutterstock
Nagyon gyakori, mondja Kovács Dániel, hogy a szülők mások elvárásait – legyen az pedagógus, a nagymama vagy a szomszéd néni – veszik magukra, és azokat próbálják a gyerekekre erőltetni. Két-három éves korra valahogy háttérbe szorítjuk a kapcsolatban maradás igényét, ami pedig a velünk született legfontosabb ösztön. Egyrészt a teljesítményorientáltság veszi át a szerepet a kapcsolatorientáltság helyett, másrészt túlzott mértékben megnő a kortárs csoportok befolyása. Az óvoda az iskolára iparkodik előkészíteni, és nem az örömteli játéknak ad teret, az iskola pedig már alsós korban topmenedzsereket képez, nem örömteli és alkotó embereket.
Ha valaki észreveszi magán, hogy egyre több időt tölt a pénzkereséssel, hogy később azt a gyerekeire költhesse, ideje változtatni. Ez a kifordított gondolkodás annyira jellemző a mai emberre, hogy már szinte fel sem tűnik. Egy család például évről évre a nagy közös síelésre gyűjtött – oszt meg egy történetet a tréningről a drámapedagógus. Időt, energiát nem kímélve hozták össze azt a pénzt, amivel aztán egy magashegyi, elegáns, kényelmes üdülőhelyen tölthettek el egy hetet, ami persze megegyezett a hasonló beosztású kollégák igényeivel.
A szülőtréningen derült ki számukra, hogy a gyerekeik utálják a síelést, egyáltalán nem erre vágynak. Abból a pénzből, amit arra költöttek, hogy egy évben egyszer messzire utazzanak, több kisebb nyaralás is kijött, sőt az is kiderült, hogy van egy hegyekben lakó nagymama, akinél ingyen, de sok élménnyel gazdagodva lehet kikapcsolódni.
