Betöltés...
Szilágyi Áron háromszoros olimpiai bajnokként nagyon korán megtapasztalta, milyen az, amikor a teljesítmény szinte összenő azzal, amit saját magáról gondol. Egy rosszul sikerült világbajnokság kellett ahhoz, hogy felismerje: veszélyes, ha egy kudarc ennyire mélyre tudja küldeni. Azóta sokat változott a sikerhez, az egészséghez és saját határaihoz való viszonya, és ma már az is foglalkoztatja, hogyan lehet hosszú távon magas szinten teljesíteni úgy, hogy közben ne sérüljünk bele. Ezzel az interjúval indul a Pulzus új sorozata, az Élet, Út, Interjú, amelyben Gyárfás Dorka ismert emberek életútján keresztül beszélget arról, hogyan változunk az idővel, és hogyan alakul közben az, amit önmagunkról és az életünkről gondolunk.
36 éves, háromszoros olimpiai bajnok, háromszoros világbajnok, van még egy rakás érme, amiket most hosszú volna felsorolni, az egész ország ismeri. Eleinte arra törekedett az interjúkban, hogy makulátlan, udvarias válaszokat adjon – azóta viszont sok idő telt el. Tanult pszichológiát és maga is riporterré vált (a HVG-n futó Penge podcastban), közben pedig egyre határozottabban állt ki a sportolók mentális egészsége, és most már az élsport megtisztulása mellett is. Ezúttal nyíltan beszél arról, miért fontos az egész rendszert megreformálni, és hol tartunk szerinte a folyamatban.
A Penge című podcastod új évadában arról faggatod a sportolókat, mennyire vált az identitásuk részéve a sport, és az, hogy bajnokok. Te hogyan állsz ezzel?
Konkrétan a 2019-es világbajnokság döbbentett rá arra, hogy abban az időszakban csak a vívás számított nekem, szinte a személyiségemmé vált. Persze, mellette voltam férj, testvér, barát, csomó minden, és csináltam mellette más dolgokat is – tanultam egyetemen, részt vettem projektekben –, de a vívással álmodtam, és éjjel-nappal csak az foglalkoztatott. Az a világbajnokság mégis szörnyen rosszul sikerült. A 32 között kikaptam, pedig nyerni mentem – azt gondoltam, a sors ezt írta meg nekem. Hát, nem így lett.
A következő 2-3 hónap szólt arról, hogy felismerjem: baj van, nem normális, hogy ennyire mélyre küld egy verseny kudarca.
Hamarosan visszatér a HVG-re a Penge podcast. Az új évadról, a témákról és a változásokról a műsor házigazdájával, a háromszoros olimpiai bajnok kardvívó Szilágyi Áronnal beszélgettünk.
Mit jelentett, hogy mélyre kerültél?
Bezárkóztam a falaim mögé, megközelíthetetlenné váltam, alig kommunikáltam. A verseny után a feleségemmel és egy baráti párral Amerikába utaztunk, és úgy telt el két hét, hogy egy szót sem ejtettem a versenyről. A végén megkérdezték: „Nem akarsz beszélni róla?”, de én még nem álltam készen rá. Aztán tartottam egy hosszú szünetet – két hónapig nem is vívtam –, és szép lassan elkezdtem tudni beszélni róla, és újraértékeltem a fontos dolgokat az életemben: hogy mi az, ami én vagyok, és mi az, ami érték számomra. Nem kell nagy dolgokra gondolni: a feleségem, a barátaim, vagy hogy mi jön a vívás után, mit fogok csinálni.
Ezután úgy tértem vissza a vívásba 2020 elején, hogy sokkal lazábban és játékosabban tudtam már felfogni, edzéseken már azon is gondolkodtam, mit fogok csinálni utána, még szerveztem is programokat, és többet foglalkoztam a víváson túli életemmel. Milyen meglepő: aztán 2020 elején – még a covid előtt – két versenyt is megnyertem. Szóval néha jól jön egy kis eltávolodás. Ami pedig a sportolói identitást illeti: sok sportolónak eluralja a személyiségét, ami azért veszélyes, mert ezáltal az ember kizárólag a sikerek és a kudarcok mentén éli az életét. Ha egy versenyen kiesel, vagy egy meccset elvesztesz, akkor magadat ostorozod, rossz embernek, értéktelennek érzed magad – pedig ez csak sport, csak egy eredmény.
A 2019-es élmény után már nem is tudott úgy kibillenteni a kudarc?
Ennyire már nem. De persze azért a párizsi olimpia egyéni versenyszáma öt évvel később is hasonló élmény volt – érdekes, hogy mindkettő után csapatban ezüstérmesek lettünk –, de már sokkal hamarabb lezajlott bennem, még ha az olimpia sokkal nagyobb rangot képvisel is a sportágunkban, és sokkal nagyobb a társadalmi elérése is.
Azt a kudarcot már könnyebben leráztam magamról, talán azért is, mert addigra megszületett a kisfiunk, Leó, és kint volt velem a család.
Hiszel abban, hogy a kudarcok szükségesek a fejlődéshez?
Egyrészt elkerülhetetlenek egy sportolói pályafutásban, másrészt igen, többet lehet belőlük tanulni, mint a sikerekből. Nekem egymást váltogatva jöttek a sikerek és kudarcok a pályám során, elég hamar jöttek nagy pofonok is, de aztán nagy sikerek. Például a 2008-as olimpián nagy kudarc volt, hogy csapattal nem tudtunk bekerülni a legjobb 4 közé, de akkor még csak 18 éves voltam, és négy évvel később, 22 évesen megnyertem az első olimpiai aranyérmem, ami a mi sportágunkban nagyon fiatalnak számít. Talán csak a legelső, 1896-os olimpián nyert valaki – egy görög versenyző – nálam fiatalabb korban aranyérmet.
Jónak tartod az ilyen korán jött sikert?
A rövidlátás világszerte egyre gyakoribb, és az előrejelzések szerint 2050-re már az emberiség fele érintett lehet. Különösen gyorsan nő az aránya a gyerekek és a fiatalok körében, miközben a miópia nem pusztán annyit jelent, hogy szemüvegre van szükség: nagyobb fokú rövidlátásnál később súlyosabb szembetegségek kockázata is emelkedhet. Dr. Tapasztó Beáta szemészorvossal arról beszélgettünk a Kösz, jól podcast új epizódjában, mi áll a jelenség terjedése mögött, mit lehet már gyerekkorban tenni a megelőzésért, és milyen módszerekkel lassítható a romlás.
