A szorongás – erő. Ez volt az egyik könyv címe, amit a magam vigasztalására vettem a kilencvenes években, a félelmeink szerepét vizsgálja a túlélésért folytatott harcban. Az hagyján, hogy szorongtam akkoriban – hiszen amióta az eszemet tudom, tele vagyok félelmekkel –, de volt nagyobb bajom is: anno még leginkább csak a szakmabeliek tudtak a pánikbetegségről, úgyhogy amikor először törtek ki rajtam a tünetek – elsőéves egyetemista voltam, egyedül egy nagyvárosban, ráadásul rengeteget kellett vizsgáznom – akkor csak EKG-ra küldtek el, egyéb okot nem is feltételeztek az orvosok.
Jó másfél évtized telt el, mire lassanként összeállt a kép, de addigra ismertem már annyira magamat, hogy tudjam: ahogy jött, úgy el is múlik a roham, csak a legeslegrosszabb pillanatokat kell valahogy kibírni. Ha abból a sötétből kilátunk, akkor túléltük, akkor már tovább tudunk lépni, ki a fénybe.
Soha nem felejtem el, hogy egyszer az Eiffel-torony megmászása közben jött rám a roham, a dermesztő halálfélelem – pedig korábban jártam már ott, és kutya bajom se volt. Most viszont elsötétedett a világ, szédültem, nem kaptam levegőt, nagyon rosszul voltam; szinte sóbálvánnyá váltam, hozzáforrtam a korláthoz, a keskeny lépcsőn elálltam a többiek útját. Lehetetlennek tűnt, hogy onnan én valaha is elmozduljak. Máig büszke vagyok arra, hogy sikerült, hogy legyőztem az ájulást, nem adtam fel, és nem is fordultam vissza, megmásztam a tornyot, és a tetejére érve már újra szabadon tudtam lélegezni; azóta is a magaslatokról körbenézés jelenti számomra a szabadulást a szorongástól.
Persze, ha egyedül lettem volna ott, és nem a férjemmel, talán nem sikerült volna – mégis a magam győzelme volt, az akaraterőm kellett ahhoz, hogy elinduljak. Ez az emlék adott erőt később, ez az oka, hogy gyógyszer és kezelés nélkül sikerült eddig uralnom a szorongásomat. Kérdés persze, hogy jól tettem-e, hiszen hozzáértő segítséggel talán már el is múlt volna, és nem jelentene továbbra is alattomos fenyegetést.
Ezt az öngyógyító módszert senkinek nem ajánlom, aki nem a félelmeiből él, hiszen létezik már igazi segítség. Én sem gőgből vagy dacból próbálok egyedül boldogulni az érzéseim vadonjában, hanem azért, mert szükségem van a félelmeimre ahhoz, hogy írni tudjak. Minden művész legnagyobb hőstette, amikor a nyilvánosság elé lép – voltaképp kísérleti célokra ajánlja fel magát, nyíltan demonstrálja a lélek komplexitását.
Ha nem szoronganék, nem tudnám megérteni mások szorongását sem, és ez az állandó készenlét, ez a felfokozott, ajzott állapot teszi, hogy mindig résen vagyok, mindig figyelek; folyamatosan anyagot gyűjtök az íráshoz, és folyamatosan reflektálok közben a magam érzelmeire. A félelem akkor jó, ha önvizsgálatra késztet, ha úgy tanít meg kezelni egy helyzetet, hogy legelőször is tükröt tart nekünk, amelyben ellenőrizhetjük a magunk indítékait.
Lehet, hogy amit érzünk, az nem is félelem, hanem frusztráció, visszafojtott harag. Vagy féltés. Vagy irigység. Kishitűség. Bátran a szemébe kell nézni, néven kell nevezni, és akkor megszelídül. Mióta tudom, hogy a legpocsékabb érzést pániknak hívják, nem ijedek meg tőle. A megnevezés által uralkodom rajta – és így magamon is.
Érdekli, hogy mit válaszolt felesége írására Dragomán György író? Olvassa el a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amely lelkünk sötét és napos oldalával foglalkozik.
Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.
Az oldalon elhelyezett tartalom a HVG Extra Pszichológia közreműködésével jött létre, amelynek előállításában és szerkesztésében a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.
