Betöltés...
Hogyan lesz egy gyerekből felnőtt-terheket cipelő, a szülőnek támaszt nyújtó minifelnőtt?
Elvileg, ideális esetben a szülő neveli, védelmezi a gyermekét legalább 18 éves koráig, de még azon túl is. Hozhat azonban az élet olyan helyzetet, amit a szülő úgy él meg, hogy a hullámok összecsapnak a feje fölött. Például amikor ki sem lát a munkahelyi feladataiból, vagy nem bír el egyedül a háztartás körüli logisztikával. Az ilyen nehéz élethelyzetek termelik ki a szükségmegoldásokat: kapjon a gyerek kulcsot, és akár nyolcévesen is menjen haza egyedül az iskolából, melegítsen magának ebédet, és legyen otthon egyedül mindaddig, amíg hazaér a szülő. A tízéves hozza haza az óvodából az ötéves öccsét. A 12 éves lássa el a két kisebb testvérét a hétvégén, mert az egyik szülő beteg, a másik három műszakban dolgozik. A 15 éves ossza be a család költségvetését, és vigye el befizetni időben a csekkeket a postára, mert az egyedüli szülő szenvedélybetegséggel küzd.
És a gyerek hirtelen felnő a feladathoz. Hozza, viszi, intézi, felnőttfelelősséget cipel a vállán. Sok esetben másokért (a kisebb testvéreiért, a beteg szüleiért, az idős nagyszüleiért) is ő felel, miközben még gyerek. Hát érte ki felel? Valahogy elfelejtjük, hogy bár képes naphosszat egyedül lenni, vagy a kocsmából hazakísérni a részeg apját, nem ez lenne a dolga. Nem erre van szüksége. Lélektani szempontból, a pszichoszociális fejlődését tekintve nem az ilyen feladatoknak van itt az ideje.
Van, akit az első pillanatban vonzónak találunk, más mellett pedig hiába lenne minden rendben, nem történik semmi. A párválasztásban szerepet játszhatnak korai kötődési mintáink, saját énképünk, a hasonlóság és különbözőség, sőt akár a másik ember testszaga is. De mennyit tudunk ma valóban arról, mi dönti el, kibe szeretünk bele?
