Betöltés...

Független énünk - Identitáskrízis társvesztés után

Válás, szakítás után a legtöbben új korszakba lépünk: a „mi” helyett újra „én” leszünk. Az út kacskaringós, de az úti cél megéri a lelki munkát.

  • Pulzus

Önmagunkat kapcsolatainkon keresztül éljük meg, és szoros szeretetkapcsolat esetén ez hatvá­nyozottabban jelentkezik. A másik énje átszivárog legbenső lényegünkig, formál, alakít, mert olyan közel engedjük magunkhoz, mint senki mást. Ez a hatás konfliktusokkal terhelt kapcsolatok eseté­ben éppúgy fennáll, mint harmonikus kapcsolat esetén. „Olyan, mintha saját magamtól válnék el” – mondják sokan a válásukról. Életünk legfonto­sabb kapcsolatai énazonosságunk biztos pontjait, stabilitásunk pillérét jelentik. Érthető tehát, hogy ha a kapcsolat megszűnik, az identitásunk válik bizonytalanná. A 39 éves Dóra így mesél erről: „Fogalmam sincs, ki vagyok, mi vagyok. Nemcsak a férjemet veszítettem el a válással, hanem önma­gamat is. Most ébredtem rá, hogy a férjem és a környezet által rám aggatott feleségszerepekkel azonosultam. Az odaadó, hűséges társ, a briliáns szervező, aki mosolyogva zsonglőrködik a családi és munkahelyi feladatok logisztikájával. A cuki asszonyka, aki házsártosan és kócosan is szeret­hető. Sokkoló a felismerés, hogy alapvetően a fér­jemhez fűződő viszonyomból határoztam meg magam.”

Hozzászólások

A test 90 felett is képes fejlődni: mit tanulhatunk a százéves sportolóktól?

Faudzsa Szingh 89 évesen kezdett rendszeresen futni, 100 évesen pedig maratont teljesített. Julia Hawkins százévesen állított fel korosztályos sprintrekordot, Robert Marchand pedig százon túl is javítani tudott a kerékpáros teljesítményén. Ezek a történetek nem azt üzenik, hogy mindenkinek maratont kell futnia időskorban, hanem azt, hogy a test még nagyon későn is képes alkalmazkodni, fejlődni és visszanyerni valamennyit abból, amit elveszettnek hittünk. A kérdés inkább az: mit tanulhatunk a százéves sportolóktól akkor is, ha nekünk a cél csak annyi, hogy jó erőben, stabilabban és önállóbban éljünk?