Betöltés...
A reményvesztettség akkor is természetes, ha valaki parlamenti választás után éli át, mert alulmaradt a kedvence. A mentális egészség érdekében érdemes tisztában lenni a lelki mechanizmusok természetével, mert ezek sokszor nem úgy működnek, ahogy gondolnánk.
Szakítás vagy válás után sokan hirtelen edzeni kezdenek, más étrendet próbálnak ki, vagy teljesen új rutinokat építenek fel. De vajon miért ilyen gyakori, hogy egy párkapcsolati krízis után a testünk kerül középpontba? Valódi gyógyulásról van szó, vagy inkább menekülésről a fájdalom elől, esetleg a kontroll visszaszerzéséről? Hogyan intézzük úgy, hogy az életmódváltás valóban a gyászmunkát és az újjáépítést szolgálja?
Hogyan segíthet a pozitivitás megküzdeni az olyan nehéz helyzetekkel, amilyenben most is élünk, vagy amitől félünk, hogy bekövetkezik? Sok múlik rajtunk, és cikkünkből kiderül, hogy ez a sok minden szerencsére megvalósítható.
Ne tekintsük személyes ügynek és ne engedjük eluralkodni magunkon az érzelmeinket, ha vitába keveredünk egy kereskedővel vagy szolgáltatóval! Az ösztönök, a tanult tehetetlenség és a frusztráció ilyenkor rossz tanácsadó, többet érünk egy-két mély lélegzetvétellel és az alapos felkészüléssel. Miért kerüljük ilyenkor a bizonytalanságkerülést? Mire jó a pulzusfigyelés? És hogy mutassunk példát a gyerekeinknek?
Haragot és örömet is érezhet, aki szembesül az ételérzékenységével, de addig, amíg eljut a felismerésig és szembenézésig, akár évtizedek is eltelhetnek. Miért olyan nehéz megtenni az első lépést, és felkeresni egy szakembert ezzel a problémával? Milyen lelki lépcsőfokokon megy keresztül, akinek mentesen kell étkezni? És mit tanulhat önmagáról és a barátairól az ételérzékenységben szenvedő?
Nem lehet sikeres az a cég, amelynek munkatársai félnek kérdéseket feltenni, hangosan gondolkodni, vagy megosztani a kételyeiket akár a vezetőkkel szemben is – állítja új könyvében egy amerikai szervezetpszichológus. Miért félünk megszólalni kényes helyzetekben? Mit tehet a főnök, hogy olyan légkört teremtsen, ahol a beosztottak magabiztosan megnyilvánulhatnak, és önmaguk lehetnek?
Bár a kivándorlás problémáit mindenki máshogy éli meg, tudatosan érdemes készülni azokra a mentális kihívásokra, amelyekkel óhatatlanul szembesül az, aki idegen országban kezd új életet. Milyen kultúrsokk és többletstressz éri a kivándorlókat? Miért kell energiát fektetni a mikrokapcsolatokba? És az új helyen milyen pszichés előnyök kompenzálhatják a magány és a szorongás nyomasztó érzéseit?
Nagyon sokféle negatív érzést válthatnak ki belőlünk az éghajlatváltozással és a természet pusztulásával kapcsolatos jelenségek, ám az ökoszorongásnak lehet pozitív hatása is a pszichénkre. Van-e különbség a „hagyományos” és a klímaszorongás között? Miért rossz módszer negatív hírekkel riogatni? Hogyan juthatunk el a solastalgiától a biofíliáig?
Miken szoktunk rágódni egy trauma után, és milyen kérdéseket kellene inkább ehelyett feltenni magunknak? Mit kell tenni, hogy úgy tudjunk továbblépni egy gyászfolyamatból, hogy közben ne érezzük úgy: eláruljuk elhunyt szerettünket? Hogyan lehet egyszerűen segíteni önmagunkon és másokon, ha valami nagyon fáj? És hogyan tud a személyiségünk fejlődni a gyászból és traumákból való kilábalás során?
Minden változás veszteséggel jár, minden búcsúval elveszítünk valakit, de ha nem gyászolunk, ha nem siratjuk meg azt, aminek örökre vége, aligha tudunk újra szeretni, újra élni. Feldmár András és a 2022-ben elhunyt Büky Dorottya 2015-ös, tévelygőknek írott párbeszéde ezúttal a veszteségekről és újrakezdésről szól.
A szenvedélybeteg nők és férfiak specifikus megközelítése még gyermekcipőben jár. Pedig a tapasztalat azt mutatja, hogy igen nagy különbségek vannak a nők és férfiak mint függők között.
Komoly probléma, hogy míg az alkoholfogyasztással szemben túlzottan elnéző a társadalom, az alkoholbetegséget stigmatizálja. De miért kerül spirálba az, aki csak egy kicsit szeretné jól érezni magát az italtól? Mik a különbségek és a hasonlóságok a viselkedési addikciók és a szerhasználati zavarok között? És milyen addikciókra kellene a „száraz novemberhez” hasonló kampányokkal nagyobb társadalmi figyelmet irányítani?
„Az első és legfontosabb szabály, hogy nem szabad egyedül merülni” – mondja a világrekorder szabadtüdős merülő, de a hipnoterapeuta és a lelkipásztor hivatása is hasonló a sportolók segítőiékéhez. Mindannyian jelen vannak mások számára.
Sokféle sportolót láthatunk az olimpián, ám abban alighanem hasonlítanak, hogy valamiképpen mind a tökéletességre törekszenek. De létezik-e „egészséges” perfekcionizmus? Hogyan tudják az élsportolók elkerülni a görcsös hibakeresést? Mi a hozzátartozók és a közönség felelőssége a sportolók mentális jóllétében? És miért fontos az átlagembernek e téren is tanulni a versenyzőktől?
Minden kapcsolat az egymás iránti nyitottságból, elfogadásból, megértésből indul ki, és szerencsés esetben – áthaladva a párkapcsolatok fejlődési ciklusain – ebben is jut nyugvópontra. A folyamat során az egyéni és a párkapcsolati fejlődés együtt halad, hatnak egymásra, erősítik vagy hátráltatják egymást.
Az elviselhetetlen lelki fájdalomban, amit néha érzünk, megérinthet minket a halál szele. Elhessegetés és tagadás helyett szembe is nézhetünk az érzéssel. Tanulhatunk, fejlődhetünk általa, sőt a változásunk záloga lehet.
Életünk folyása nem egyszerűen A pontból B pontba tart, hanem tipikus szakaszok, ciklusok jellemzik. Nézzük sorban, hogyan állapítja meg a pszichológia e szakaszokat, és mit tart róluk meghatározónak.
A krízis, a válság az ember személyiségfejlődésének nélkülözhetetlen eleme, a visszatérése törvényszerű. Előfordulhat azonban, hogy egész életünk válságban zajlik.
Válás, szakítás után a legtöbben új korszakba lépünk: a „mi” helyett újra „én” leszünk. Az út kacskaringós, de az úti cél megéri a lelki munkát.
Napjaink fiatalságkultusza ellentétes azzal a ténnyel, hogy a társadalom egyre nagyobb része idősekből áll. Ez a paradoxon leginkább az énképben és az időskori identitásváltozásban érhető tetten.
