Betöltés...
Az énekes-dalszerző azon kevesek egyike, akiknek volt és van erejük szembenézni a múltjukkal, traumáikkal, ráadásul másokat is tudnak ebben támogatni. A beszélgetésben arról is szó esik, mi segített neki a hiányok újrakeretezésében.
2018-as Belső gyermek című dalodban van két megindító sor: „Él bennem egy árva kislány... S vár valakit szüntelenül.” Kit vár ez a kislány?
Minden sérült, traumatizált ember gyógyulási himnusza lehetne ez a dal. Egy kislány, aki nem tudja megmutatni, milyen ő valójában, mert arra nem vevő a környezete, és aki egy másik embertől várja, hogy „érvényesítse a létezését”. Parasztcsaládba születtem, és akármennyire szerettek is a szüleim, csak munkaerő voltam, aki akkor kapott dicséretet, ha dolgozott. Dolgozni meg is tanultam, tényleg, és ez előnyömre vált a későbbiekben. A történethez tartozik, hogy egy meghalt ikerlány helyett születtem, a bátyámnak volt ugyanis egy ikertestvére. Talán ezért is volt a szüleimben elvárás, hogy milyen legyek, aminek nem tudtam megfelelni. Akkoriban persze ezekről a dolgokról nem volt szokás beszélni, nem tudták a felnőttek sem, hogyan lehet feldolgozni egy csecsemő elvesztését, vagy hogyan kell bánni egy gyerekkel ahhoz, hogy jól érezze magát a bőrében. A szüleim a maguk módján mindent megpróbáltak, de az a kislány tényleg árvának érezte magát: kiskorom alapélménye a magány. Hiába volt körülöttem család, az erős emlékeim mégis a ribizlibokor alatt egyedül töltött délutánok, és hogy akkor jó nekem, ha énekelek vagy írogatok, rajzolgatok valamit.
Mikor szűnt meg ez a várakozás valakire, aki ráüti a pecsétet arra, hogy értékes ember vagy?
Nagyon sokáig kívülről vártam ezt a felnőttet, aki feltétlen szeretetével mintegy átírja a múltat. Mígnem 25 év belső munkájával rájöttem, hogy én tudok lenni magamnak ez a felnőtt, és én tudom körülölelni ezt a belső árva kislányt. És pont ettől hatott ennyire gyógyítóan: azzal, hogy nem kívülről várom már ezt a megerősítést, az egész folyamatra vonatkozóan visszaveszem az ágenciámat, a saját belső erőmet. Talán pont ennek a dalnak a születésével múlt el ez az „árvaság”.
Az sem segített, hogy a kis falusi közösségből, Bagról felkerültél Budapestre az Apáczai Gimnáziumba?
Bár kinyílt a világ, színházi és táncelőadásokra jártam, megismertem új embereket, de a belső biztonság továbbra is hiányzott. Falusi lány voltam városban meg a nagyvilágban, kerestem a helyem. A színpad mondjuk mindig otthonos helynek számított.
Mikor ébredtél rá, hogy újra kell gondolni a gyerekkori önmagad ahhoz, hogy megtaláld a biztonságot?
Ez egy folyamat, de a harmincas éveim fontos állomást jelentettek. A dalszerzői munkám egyre tudatosabb lett, és elkezdtem érezni, hogy ha a fájdalmas élményeimet dalba gyúrom, az nemcsak nekem segít, hanem másoknak is. Persze voltam olyan férfiak ölelő karjában, ahol megjelent ez a biztonság, de ez ideiglenes volt. Ha jobban belegondolok, bőven a második szülésem és a válásom után, 25 év tanulást, önismereti munkát követően éreztem azt, hogy most már tényleg biztonságban vagyok.
Olvassa tovább Gócza Anita interjúját a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben a belső gyermekkel és az önazonossággal foglalkozunk.
Nyitókép: Veres Anita
Keresse a HVG Extra Pszichológia magazin legfrissebb számát az újságárusoknál vagy rendelje meg!
Van, akit az első pillanatban vonzónak találunk, más mellett pedig hiába lenne minden rendben, nem történik semmi. A párválasztásban szerepet játszhatnak korai kötődési mintáink, saját énképünk, a hasonlóság és különbözőség, sőt akár a másik ember testszaga is. De mennyit tudunk ma valóban arról, mi dönti el, kibe szeretünk bele?
