Magyarországon épp száz évvel ezelőtt ünnepelték meg először az anyák napját, május első vasárnapján. Bár a világ országaiban az év során nagyjából másfél tucat különböző időpontban – általában valamelyik tavaszi, legtöbbször májusi napon – tartják ezt a szép szokást, a lényege mindenhol ugyanaz: megköszönni az édesanyáknak azt a sok áldozatos munkát, amit a családjuk és a gyermekeik érdekében tesznek, egyszersmind elgondolkodni az anyaság jelentőségéről és szerepéről, az anyasághoz való hozzáállásunkról.
Mindenkinek van egy „jó” és egy „rossz” anyukája
Bármilyen fontos és megható ez az ünnep, az anyasággal kapcsolatos gondolatokba sokszor keveredhetnek nehéz érzések vagy kellemetlen emlékek is, hiszen nincs tökéletes szülő, és a hibáival, jellembeli gyengeségeivel még a legjobb szándéka ellenére is okozhat gyermekének frusztrációt, keserűséget, haragot. Az anyák napja éppen ezért alkalom lehet arra, hogy a hála mellett elgondolkodjunk édesanyánk ellenünk elkövetett hibáiról, és arról, hogyan lehet ezeket feldolgozni, ezekért megbocsátani.
Ahhoz, hogy ezt a bonyolult érzésvilágot megérthessük, érdemes távolabbról, a születése után az édesanyjával szimbiotikus kapcsolatban élő pici baba felől megközelíteni ezt a viszonyt, amikor a gyermek még egynek éli meg saját magát az anyukájával – kezdi magyarázatát Hammer Zsuzsanna klinikai szakpszichológus, kiképző család-pszichoterapeuta.
Ez a később sokszor visszavágyott érzelemvilág (amihez hasonló lehet a felnőtt korban átélt szerelem első időszaka) másfél éves korban kezd megváltozni, differenciálódni, amikor a baba ráébred arra, hogy ő és az édesanyja nem egy személy. Ekkor derül ki, hogy van egy „jó” és egy „rossz” anyukája is, az előbbi, aki vele van, utóbbi pedig, aki nincs vele, amikor szüksége lenne rá, hogy kielégítse az igényeit.
