Anna és Zoli hetente járnak párterápiára. Jó ideje eltávolodtak egymástól, és úgy érzik, hiányzik a szenvedély és az intimitás a házasságukból. Szeretik egymást, de Zoli számára ijesztő, hogy talán kihunyt belőle a tűz, és Annát már szinte csak anyaszerepben látja. Anna mélyen tiszteli a férjét, de sosem mondja el neki, milyen nagyra tartja az ambícióit, és mennyire büszke rá. Életüket bedarálták a mindennapok, érzésekről nem beszélnek, „van ennél fontosabb dolguk is”, például a munka, az ikerfiaik ellátása és a házuk befejezése. Beszélgetés helyett inkább panaszkodnak egymásnak, de olyan, mintha nem hallanák meg egymás szavait. Elbeszélnek egymás mellett.
Ez az alap nem is olyan rossz, mint amilyennek tűnik. A legfontosabb célok azonosak, és megvan a tisztelet és szeretet is közöttük. A fókuszt kellett áthelyeznünk, és megkeresni a szerelmi kötelékük eredetét. A terápiában az áttörést az az ülés hozta meg, amikor a panaszkodás ragacsos mocsarából kimászva azt a feladatot teljesítették, hogy fogalmazzanak meg minél több olyan mondatot, amelyek kezdete: azt szeretem benned, hogy…
Először megtorpantak. A keserű vádakat korábban sokkal könnyebben vágták egymás fejéhez, de az csak még mélyebb szakadékot vájt közéjük. Ebben a feladatban viszont elkezdődött az érzelmi híd felépítése. Egyre több szép emlék jött fel, és egyre több pozitív érzést tudtak kimondani egymásnak jelen időben is. Minden szó gyógyítóan hatott. A méltatlankodó általánosítások helyett a saját megélésükről kezdtek gondolatokat megfogalmazni anélkül, hogy a másikat kritizálnák.
