Kezdetben a mese és a valóság a gyermeki hiedelem ugyanazon síkján helyezkedik el. A négy-öt éves gyerekre az elvarázsolt, ám úgynevezett kettős tudatú átélés jellemző, amikor a gyermek beleéli magát a mesehős szerepébe, de nem téveszti össze magát vele. A 9-10 éves életkor vízválasztó a mesére beállítódás, valamint a valóságra irányulás között. Ez a periódus a valóság és a fantázia peremén olyan egyensúlyozásra készteti a gyermeket, amire korábban még nem volt szüksége.
Bármennyire erős legyen is a fantázia működése, a gyermek nem veszíti el kapcsolatát a reális szituációval, és érzelmeit, gondolatait belevetítheti a szereplő cselekedeteibe, szavaiba. A mesében legyőzheti a félelmeit, kompenzálhatja kicsiségét, felszámolhatja szégyenérzetének okát, beteljesítheti akaratát, újraélheti és átalakíthatja a valóságot. Ezáltal csökken az indulatok hőfoka, lehetőség van nem tudatos öngyógyító tevékenységre.
Ahogy a mesékből a csodás elemek kikopnak, helyet adnak a valóságnak, a mesehős is elveszíti régi nagyságát, a hősies küzdelem valóságossá alakul. A mesékben olyan hősök jelennek meg, akiknek emberiek az érzelmeik, félnek, töprengenek, haboznak, és az egyenes, szemtől-szembe küzdelem helyett olykor furfangot, cseleket is bevetnek. A mesebeli hős lassan rendkívüli emberré válik, később pedig ezt a rendkívüliségét is elveszíti.
A hősök nemcsak emberibbek, gyerekesebbek, hanem olyan egyéni vonásaik, cselekvéseik, indítékaik vannak, mint magának a mesét hallgató és olvasó gyereknek. Megjelenik az a hős is, akinek már nincs szüksége segítségre, hanem a saját ereje által akar győzni. Ugyanígy maradnak el a csodálatos körülmények, fokozatosan kikopik a varázslat, és mind mélyebben tör be a realitás.
