Betöltés...
Az 1990-es évek elején, amikor elkezdtem pszichiáterként dolgozni, még az volt a jellemző, hogy a pácienseket vagy a mentő vitte be kórházba, vagy jó esetben önként vállalták a kezelést valamelyik szakambulancián, gondozóban. Akkor még kellemetlen volt, ha kiderült valakiről, hogy pszichiáterhez jár. Ma már más a világ, de ma is szükség van toleranciára, önszeretetre, hogy elfogadjuk a helyzetet. Csak ne essünk át a ló túloldalára.
Szakmai szemmel nézve nagyon pozitív változások történtek azóta. Az egyre fiatalabb korosztályokban egyre elfogadottabbá vált, hogy a mentális egészség legalább annyira fontos a mindennapokban, mint a testi épség, sőt a kettő összefüggésben áll egymással. Ezt a folyamatot az is erősíti, hogy egyre több ismeret válik elérhetővé bárki számára, hiszen a felvilágosító és ismeretterjesztő tartalmak közérthető nyelven jutnak el sokakhoz. E mellett bővültek - és ez a folyamat folytatódik is – a tudományos ismeretek, a diagnosztikai módszerek és a terápiás lehetőségek is, egyre több ember számára lehetővé téve az egészséges lelki állapot elérését, megőrzését. Így tehát napjainkban lényegesen több a pszichiátriai diagnózissal élő emberek száma.
Gyakran kapom meg a kérdést, hogy valóban ennyivel több manapság a szorongásos- és hangulatzavarok előfordulási aránya, az autizmus spektrum különféle formái, az ADHD gyermekkori és felnőttkori előfordulása vagy a személyiségzavarok, mint például a borderline? A kérdés jogos és szakmailag is elgondolkodtató. Valamint az is, hogy ténylegesen hol van a határ az egészséges mentális állapot és a már kezelést igénylő állapot között?
Ugyanis manapság az tapasztalható, hogy a pszichológiai és a pszichiátriai problémák valahogy összemosódnak a médiában és így az emberek tudatában is. Nagyon jónak tartom, hogy egyre többen szeretnének kellő önismeretre szert tenni, fejlődni és stabilabb mentális állapotban lenni. Ugyanakkor egy mentális zavart, azaz valójában betegséget, még ma is igen nehéz elfogadni. Könnyebb valamiféle pszichológiai folyamatok, traumák által létrejövő állapoton dolgozni akár egy életen át, mint azt mondani, hogy van egy betegségem, amire orvosi segítséget kérek. Összetett probléma ez.
Van, akit az első pillanatban vonzónak találunk, más mellett pedig hiába lenne minden rendben, nem történik semmi. A párválasztásban szerepet játszhatnak korai kötődési mintáink, saját énképünk, a hasonlóság és különbözőség, sőt akár a másik ember testszaga is. De mennyit tudunk ma valóban arról, mi dönti el, kibe szeretünk bele?
