Kezdjük onnan, mi nem manipuláció: a kéthónapos csecsemő sírása azért, hogy ételt kapjon, mint ahogyan a hathónapos baba sem azért sír, amikor kimegyünk a szobából, mert direkt bosszantani akar bennünket. A csecsemő ösztönösen jelzi az igényeit, és ez nemcsak a fizikai, hanem az érzelmi igényekre is igaz: nemcsak azért sír, mert nedves a pelenkája vagy éhes, hanem azért is, mert babusgatásra, testközelségre vágyik.
Nagyjából kéthónapos korra megjelenik az az érzete, hogy ő maga is lehet a történések előidézője, ez az ún. akaratérzés. Az igényei azonban az életkor előrehaladtával egyre komplexebbek lesznek, és ez az, amit sok felnőtt helytelenül manipulációnak vél. Öt-hathónapos kor táján például megjelennek a szeparációs félelem csírái: ha az anya kimegy a szobából és a baba nem látja, sírni kezd.
A szülők ilyenkor úgy érezhetik, a kicsi „szórakozik” velük, holott ő csak azt jelzi, nem érzi magát biztonságban az édesanyja nélkül, és mivel még nem ismeri a tárgyállandóság fogalmát, nem tudja, hogy ha anya kimegy a szobából, attól ő még „megvan”, visszatér majd. Segít átvészelni ezt az időszakot, ha hasonló helyzetekben folyamatosan beszélünk a babához, így idővel rájön, hogy ha „anya hangja megvan, akkor ő sem tűnt el”.
A distressz hiszti
A formálódó éntudattal együtt a totyogó akarata is egyre erősebb lesz. A játéka során megtanulja, milyen hatással lenni a tárgyakra, a saját testére (ez a mozgásfejlődés következménye), a viselkedésével pedig a világra. Ahogyan a tárgyakkal kezdetben még kicsit ügyetlenebbül, majd egyre ügyesebben bánik, úgy a viselkedésében is „ügyetlen” még: nem tudja, hogyan fejezze ki az érzelmeit, ezért ha nagy érzelmek kerítik hatalmukba, regresszív magatartási formák lépnek fel.
Mintha egy kicsit visszaváltozna csecsemővé: sír, üvölt, nem tudja kontrollálni magát. Ez a fajta viselkedés az ún. distressz hiszti. Ilyenkor a kicsi magánkívül csapkod, a földre veti magát, nem tudjuk kizökkenteni a sírásból, nem lehet meggyőzni őt, nehezen nyugszik meg.
A kiváltó ok miatt a szülők gyakran hiszik azt, hogy a kisgyerek valamit el szeretne érni ezzel a viselkedésével, ez azonban nem így van. A leggyakrabban valamiféle csalódás okozza a distressz hisztit, például nem engedünk meg neki valamit, vagy ő maga szembesül a saját korlátaival, „csalódik” magában, mert nem tud megcsinálni valamit.
