Végezzünk kevesebb feladatot a számunkra természetes ritmusban, és mindig helyezzük a minőséget előtérbe. Ez lenne a kiégésmentes, hatékony munka receptje egy új könyv szerint. De mikor lenne időnk munka címén hetekig egy fa alatt heverészni? Melyik főnök engedné meg, hogy kétszer annyi idő alatt végezzük a feladatainkat? És miért segít a munkában egy méregdrága jegyzetfüzet?
Pulzus
Vajon mit csinált közel két héten át John McPhee 1966 nyarán egy piknikasztalon heverészve, egy kőrisfa lombjai alatt? A The New Yorker magazin belsős szerzőjének egy ökorégió összetett világát kellett volna bemutatni egy nagy cikkben, de ő munka helyett csak az eget és a lombokat bámulta. Nem tudta ugyanis elkezdeni az írást, mert a nyolc hónapnyi anyaggyűjtés után képtelen volt kitalálni, mire fűzze fel a riportját. A „heverészés” – vagy másképp: az elmélyült gondolkodás – végül meghozta a gyümölcsét, McPhee rátalált a cikk központi figurájára, és innentől kezdve már „csak” meg kellett írni az utóbb nagy port dolgozatot, amin még majd’ egy évig munkálkodott.
Ez a történet vezeti be Cal Newport: Lassú hatékonyság – A kiégés nélküli élet művészete című, nemrég megjelent kötetét, amelynek mondandóját minden szellemi munkát végző olvasónak érdemes lehet megfontolni. Különösen így év elején, a nagy fogadalmak idején, amikor néhány napnyi szusszanást követően sokan elmerengenek azon, vajon akarnak-e továbbra is ilyen feszített tempóban dolgozni, rendben van-e a munkához való hozzáállásuk, a munkájuk és a magánéletük közötti egyensúly.
Ne zsonglőrködjünk tovább a hagyományos teendőlistákkal – osszuk fel inkább blokkokra a munkaidőnket, és rendeljünk hozzájuk konkrét tevékenységeket – vallja Cal Newport, a Georgetowni Egyetem informatikatudományi docense. Részlet az Elmélyült munka a gyakorlatban című könyvből.
Az igazi hatékonyság három alapelve
A szerző állítja, hogy a szellemi munkával foglalkozók (az ő megfogalmazásával: tudásmunkások) és az őket foglalkoztató munkaadók alapvetően téves fogalmakkal rendelkeznek a hatékonyságról. A jó munkavégzés zálogának az elfoglaltságok fokozását tartják, és az a jó munkaerő, aki még több üzenetre válaszol, még több megbeszélésen vesz részt, még több feladatot végez el, még több órát tölt gürcöléssel. Holott, már így olvasva is egyértelműnek tűnik, milyen téves ez a szemléletmód. A szerző ehelyett a kötet címét is adó „lassú hatékonyság” fogalmat javasolja, amelynek lényege, hogy a szellemi munkát három elv alapján szervezzük: a) foglalkozzunk kevesebb feladattal; b) dolgozzunk a számunkra természetes ritmusban; és c) a minőséget helyezzük előtérbe.
Ha ezeket szem előtt tartjuk, nem sújthat minket túlhajszoltság, a túl sok feladat vállalása ugyanis eszerint nem valamiféle büszkeség forrása, hanem az érdemi cselekvés akadálya. Szakmai tevékenységünket változatosabb és emberibb tempóban kell folytatni, a sűrű időszakokat különféle hosszúságú pihenéssel kell ellensúlyozni, és mindennek alapja a kétségbevonhatatlan minőség, nem pedig a performatív cselekvés kell legyen. Ha így állunk a feladatainkhoz, akkor rájövünk, hogy érdemi munkát nem pusztán lehetséges kiégés nélkül végezni, hanem ez válik az új alapvetéssé életünkben.
A tinédzserkor telis-tele van tanulnivalóval magunkról, a másikról, a világról. A párkapcsolat vagy maga a „randizás” egészen új készségek alkalmazását igényli a serdülőtől. Az első romantikus kapcsolatok ennek a tanulásnak a terepei és a későbbi párkapcsolatok szempontjából fontos mérföldkövei is egyben, de sajnos előfordul, hogy az első szerelmek nem jó emlékeket, hanem a bántalmazás nyomait hagyják maguk után.
