Nemcsak attól félünk, hogy kudarcot vallunk, elveszítünk valakit, vagy nem szeretnek bennünket. Van egy mélyebb, nehezebben felismerhető félelmünk is: mi történik, ha kiderül, hogy nem azok vagyunk, akiknek eddig hittük magunkat? Amikor lehullanak a gondosan őrzött szerepek, önigazolások és magyarázatok, és szembe kell néznünk azzal, hogy talán nem mindig a valóságot védtük, hanem egy önmagunkról szóló, megnyugtató történetet. És talán nemcsak az igazságtól félünk, hanem attól is, amit utána tennünk kellene.
Nemcsak a kudarctól félünk, hanem az identitásvesztéstől is
A teljesítménykultusz erre a rejtett félelemre is ráerősít. Nem elég jól végeznünk a munkánkat: sikeres embernek akarjuk tudni magunkat. Nem elég szeretnünk a gyermekünket: jó szülőként szeretnénk gondolni magunkra. Nem elég kitartónak lennünk: a feladás lehetőségét sem engedhetjük meg magunknak. Sem a törekvéssel, sem a célokkal nincs baj. A nehézség akkor kezdődik, amikor a teljesítményből identitás lesz. Ilyenkor nem pusztán attól félünk, hogy hibázunk, hanem attól, hogy a hiba leleplez bennünket. Nemcsak mások, hanem önmagunk előtt is.
A mesék, a romantikus filmek és a társkereső appok világa mind azt sugallhatja, hogy valahol vár ránk a tökéletes ember, aki mellett végre teljesnek érezhetjük magunkat. Csakhogy a „nagy ő” keresése közben könnyen nem a másikat látjuk, hanem a saját vágyainkat, hiányainkat és családi mintáinkat vetítjük rá. Balogh Klára család-pszichoterapeutával arról beszélgettünk, miért olyan erős bennünk a tökéletes társ mítosza, és hogyan lehet eljutni az ideál hajszolásától a valódi kapcsolódásig.
