Coaching, életvezetési módszer, önismereti út – rengetegszer látjuk, halljuk ezeket a szókapcsolatokat a legkülönbözőbb kontextusokban, sőt, annyira bevett téma lett az önismeret – legalábbis egy privilegizált réteg számára –, hogy lassan már nehéz megmondani, mit is jelentenek pontosan ezek a szavak. Azt mindenesetre jól mutatják, hogy mekkora igény van önmagunk megértésére.
Az elmúlt években, évtizedekben azonban egyre több kritika éri a hagyományos terápiás módszereket. Sokan évek, évtizedek óta járnak, mégis úgy érzik, nem tapasztaltak lényegi változást az életükben. Bár a kognitív viselkedésterápia – aminek elsődleges célja a negatív gondolkodási minták átírása, ezáltal a viselkedés megváltoztatása – továbbra is eredményesnek számít egyebek mellett a szorongás és a depresszió kezelésében, sokan fordulnak manapság a családállítás, a pszichodráma, a táncterápia, vagy éppen az állatasszisztált önismereti módszerek felé.
Azok közé tartozom, akik sokáig jártak hagyományos, „beszélgetős” terápiára: ez esetemben a kognitív viselkedésterápia és a sématerápia volt – utóbbi szintén a mélyen gyökerező negatív minták, azaz sémák átalakítására vállalkozik. Volt, amiben segített ez a megközelítés, de egy idő után azt éreztem, hogy
minél többet beszélek a problémáimról, minél többet elemzem őket, annál több tökéletlenséget, hibát, fájdalmat fedezek fel – amire aztán nem tudok a korábbiaktól eltérő, jobb választ adni.
A kognitív viselkedésterápiát azért is bírálják, mert túlságosan az egyénre fókuszál: mintha tényleg csak annyin múlna valakinek az élete, hogy hajlandó-e „átírni” a negatív gondolkodási mintáit vagy sem.
https://pulzus.hvg.hu/pszichologia/20260813_lippai-roland-coach-onvallomas-trauma-feldolgozas-csalad-alkoholizmus-kontroll
