Betöltés...
Nem lehetünk egyszerre szülei és társai egymásnak. De adódhatnak olyan élethelyzetek, amikor a családban betöltött szerepeinkből ki kell lépnünk, és másik szerepet magunkra ölteni. Megyeri Zsuzsanna pszichológus, párterapeuta írása.
Bár nagyon beivódott a köztudatba, hogy a nők egy időre kivonulnak a munkaerőpiacról, amikor gyerekük születik, ma már kevesebben vannak, akik azt mondják, az anya maradjon otthon, közben pedig megnőtt azoknak az aránya, akik szerint nincs is szükség fizetett ellátásra. Szalma Ivett szociológust arról is kérdeztük, miért mondják a jelenlegi magyar támogatási rendszerre, hogy burkolt családközpontúság jellemzi, hogy lehetne jobban ösztönözni a gyerekvállalási kedvet, mire szolgál az apakvóta, és hogyan függ össze ez az egész a házimunkával.
Ha gyerekként nem kaptuk meg azt a figyelmet és biztonságot, amire szükségünk lett volna, felnőttként újraépíthetjük ezt a kapcsolatot – önmagunkkal. A belső anya és a belső gyermek kapcsolatának tudatos alakítása nemcsak a múlt sebeit enyhíti, hanem valódi belső stabilitást és szabadságot is adhat.
Felnőtt nőként folyamatosan mások helyeslését, jóváhagyását várjuk; nehezen alakítunk ki intim, egyenrangú kapcsolatokat; önbizalomhiánnyal küzdünk, nem tudunk kiállni magunkért, gyakori társunk a bűntudat, a szégyen, a félelem, a szorongás vagy a depresszió? Lehetséges, hogy mindezek oka az anyánkhoz fűződő viszonyunkban gyökeredzik.
Úgy tűnik, a mélyebb okokról nem igazán esett szó ebben az amerikai kutatásban.
„Az anyák igazgatók!” – hangzott el a közelmúltban a neten terjedő, megható videóban, ahol állásinterjúra toboroznak igazgatói pozícióra. A feladatkörben pedig nincs se pihenés, se szabadnap, se fizetés, és az „ügyfél” a legfontosabb. Míg a legtöbb jelentkező a munka legalitásában kételkedik, a legtöbb anya előbb-utóbb megtapasztalja, hogy ebben a szerepében a legmélyebb pontról is képes felállni és kitartani a gyermekéért.
A másoknak megfelelés során szerzett anyasebünket generációról generációra örökítjük tovább, egészen addig, amíg megszakítjuk a láncolatot, és sikeresen kezeljük a sérülést.
Attól függően, hogy milyen típusú anyák vagyunk, vagy milyen anya nevelt minket, különféle sémák állhatják útját annak, hogy anyai szerepünkben kiteljesedjünk. Hogyan vehetjük észre és írhatjuk át a káros sémákat?
Miért olyan nehéz beszélni az anyai dolgokról? Mi dolguk a férfiaknak a szülőszobán? Van-e a gondoskodásnak neme? Feldmár András és Büky Dorottya tévelygőknek írott párbeszédéből szerkesztettünk egy rövid részletet.
Társalkodónő, ápolónő, szakácsnő, sofőr: anya. 0–24 órás szolgálatban, mert sok gyermek életében az anya a biztos pont. Mi történik, ha csak anya van?
Mindenki fejében kirajzolódik a kép arról, milyen szülővé szeretne válni. A kisbaba megszületése után előfordulhat azonban, hogy nehéz elérni a kiegyensúlyozott kapcsolódást a babához. Mitől függ, és hogyan formálódhat a szülői oldala ennek a különleges viszonynak, amely megalapozza a létezésünket a világban?
„Nem túl vastag ez a kötött kabátka a gyereken ilyen szép napsütésben? – Én inkább úgy látom, hogy túl vékony, ahhoz képest, hogy mennyire fúj a szél!” Mindegy, milyen a kabát, milyen az idő: bármikor és bármelyik gyereken – a ruháján, a viselkedésén, a napirendjében – találhat kifogásolnivalót az, aki szeretne. És néhány évtizede egyre többen szeretnének.
Miért ciki egy férfinak, ha vannak feminin vonásai, és miért nem ciki egy nőnek, ha vannak maszkulin tulajdonságai? Ez a kérdés is felmerült a HVG EXTRA Pszichológia Szalon kerekasztal beszélgetésén, amelyet a magazin legfrissebb száma kapcsán rendeztek. Az esten ezen túl szó esett még férfipusziról, szégyenről és a szabad akaratból elvégzett vasalásról.
Bizonyára ismerős önnek az érzés, hogy igyekszik úgy csinálni a dolgokat, ahogy annak idején a szüleitől láthatta, vagy semmiképpen sem szeretné úgy csinálni. A szülői minta gyermekkorunkban belénk ivódik, és egész életünkben azt próbáljuk elérni, kiegészíteni, vagy éppen harcolni ellene.
