A szexualitás úgy illant el a kapcsolatukból, hogy szinte észre sem vették – lehet-e boldogan élni egy férfigyerekkel?

Jól funkcionáló párkapcsolatban nem lesz dráma abból, ha az egyik fél – leginkább az anya – élete egy szakaszában nagyrészt szülői szerepben működik, valamelyest háttérbe szorítva nemi, szakmai, illetve társ minőségét. Az anyaság első néhány hónapjában ez nem is lehet másképp, ez jellemzi a kisgyermekes éveket is, de ha minden jól megy, az iskoláskorú gyerekek mellett már nagyjából visszaáll az egyensúly, és a két fél hasonló mértékben veszi ki a részét a társ-, illetve szülői szerepekből.

Az élethelyzetek olykor megkívánják, hogy a szerepeink közt rugalmasan váltakozva legyünk hol szülők, hol gyerekek, máskor pedig egyenrangú társai egymásnak.

A társfüggőség sokszor nem a párkapcsolatban kezdődik, hanem a családi múltban

A társfüggőség sokszor nem ott kezdődik, ahol először látványossá válik: nem az első rossz párkapcsolatban, nem a szakítástól való rettegésben, és nem abban a mondatban, hogy „én csak segíteni akarok”. A háttérben gyakran családi minták, elhallgatott traumák, szorongások és generációkon át ismétlődő kapcsolati forgatókönyvek állnak. Kapitány-Fövény Máté pszichológus írása azt mutatja meg, hogyan válhat az elhagyástól való félelem, az önfeladás és a kontroll nemzedékről nemzedékre öröklődő működésmóddá – és hogyan lehet mégis átírni ezt a történetet.