Betöltés...
Életünk első pillanatától fogva társak között élünk, tapasztalunk, szerzünk élményeket, és tanuljuk, alakítjuk érzéseinket. A legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban szakértő szerzőinkkel annak eredtünk a nyomába, hogy miként lehetnek a kapcsolataink a lehető legjobbak. Mikor engedjük el őket, és mikor álljunk ki értük, vállalva a sebezhetőségünket.
Persze nem erőltetett udvariaskodásról van szó.
Talán sokan hallottak már olyan párokról, akik hosszú idő után eltávolodtak egymástól: egyikük (általában az asszony) spirituális, netán ezoterikus útkeresésbe kezd, ám partnere nem tudja követni, és ez feszültséget szül. Hogyan érthetik meg egymást, hogy ne omoljon össze az évtizedek alatt együtt felépített váruk?
Mitől lesz az egyik kapcsolat támogató, míg a másik elveszi a kedvet az önmegvalósítástól? Hogyan tudjuk megváltoztatni, ha már belekerültünk a demotiváló sodrásba?
Életfeladataink egyik legfontosabb kihívása a kapcsolódás, pártalálás. Ez ritkán sikerül elsőre, a legtöbb ember számos párkapcsolati tapasztalatot szerez, mire rátalál önmagára és legjobb társára. A kapcsolódás képességét és alapvető mintáit a korai anya–gyermek kapcsolatból, a családi dinamikából és szüleink párkapcsolatából kapjuk.
A párkapcsolat elvileg életünk boldogságot, elégedettséget nyújtó helyzete, amelyben örömöt, nyugalmat élünk meg. Mégis sokan kifejezetten szorongást élnek át, amikor a kapcsolat kialakulóban van, aztán újabb szintre lép vagy stabilizálódik. Mi lehet ennek az oka?
Van, hogy egyszerre távolodnak el a párok, hogy levegőhöz jussanak, és van, hogy az egyik oldal húz bele. Amíg nem szakad szét a harmonika, addig lehet segíteni, hogy a diszharmóniából harmónia szülessen.
Hogy miképp lát minket a partnerünk, vagy miképpen látjuk mi őt, csak kismértékben függ attól, milyenek is vagyunk mi ketten. Sokkal inkább befolyásolja az, hogy milyen a kötődési stílusunk.
Miután elkezdtünk találkozgatni szívünk választottjával, érdemes figyelnünk a másik reakcióira, nehogy túl későn ébredjünk fel: rossz lóra tettünk.
A társfüggés szomorú példája annak, miként él hazugságban az, aki függő, ám a gyógyító józanodással új esélyt kaphat. A társfüggők története megmutatja, hogyan vagyunk képesek lehasadni önmagunkról, mert a szembenézés a valósággal túl fájdalmas lenne.
Egy párkapcsolat akkor működőképes, ha megvan az adok-kapok egyensúlya, mondja L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta a Mi, együtt című podcast-sorozat harmadik adásában.
A titok elszigetel. A titok hazugságokhoz vezet. A titok megóv valami fájdalmas vagy félelmetes dologtól. A titokkal megvédhetem a másikat. A titok újabb titkot szül. A titok a privátszféra része. Mindegyik mondat igazat állít, még akkor is, ha némelyikük egy másiknak ellentmond.
Talán már önnek is eszébe jutott, hogy túlságosan függ a másiktól.
A párkapcsolatok többsége a hatalom tekintetében is a mindkét fél számára elfogadható egyensúlyra törekszik, a probléma ott szokott felmerülni, amikor a felek mást és mást gondolnak elfogadhatónak.
Néhány kommunikációs tipp önmagunknak, ha fejleszteni szeretnénk a párunkkal való viszonyt.
Szerencsések, de nagyon kevesen vannak, akiknek szinte természetes módon alakult ki és maradt meg mindörökké a bizalmuk a partner iránt. A többiek figyelemmel, állandó tudatossággal, elfogadással és optimizmussal érhetik el ugyanezt.
Jót tesznek egy kapcsolatnak a veszekedések egy amerikai pszichológus szerint, de nem mindegy, hogy milyen a pár vitakultúrája.
Amúgy is nehéz mit kezdeni azzal a jelenséggel, ha tárgy nélküli félelem lesz úrrá az emberen, és a szervezete állandó készenléti állapotban van. A párkapcsolatban pedig igazi próbatétel.
