Mostanában különösen sok szó esik a mintakövetésről, arról, hogy akinek traumatizált gyerekkora volt, nagyobb eséllyel fogja ő is traumatizálni a körülötte élőket vagy a saját gyerekeit. Ez egyrészt elég erős általánosítás, mert a traumatizált gyerekkor túlélői gyakran válnak olyan emberekké – akár áldozatokká –, akik a légynek sem tudnának ártani.
Másrészt jóval kevesebbet hallani arról, hogy a traumákat nem csak bántással lehet továbbadni. Hogy a gyerekek gyakran átveszik a szüleik szorongását és cipelik a traumáikat, anélkül, hogy bárki bántotta volna őket.
Rossz érzések az utcán
Képzeljük el, hogy egy szülő kézen fogva sétál a gyerekével. Zsigeri félelem van benne az egyenruhás embertől, vagy a sziréna hangjától, vagy a nagy kutyáktól, vagy a magasságtól, vagy bármi mástól. Abban a pillanatban, amikor szembe találja magát félelme tárgyával, megváltozik a viselkedése. Gyorsabban veszi a levegőt, a szíve hevesebben ver, a tekintetében rémület van, lassul vagy gyorsul a járásának a tempója, a viselkedése kapkodósabb, zavartabb, a gyerek kezét pedig sokkal szorosabban fogja, mint percekkel korábban.
A gyerek a tűpontos radarjával azonnal érzékeli a jelenetből, hogy veszély van. Így ő is megtanulja, hogy ha szirénát hall, vagy ha nagy kutya közeledik, akkor félni kell, mert az veszélyes. Ha a szülő, aki orvoshoz viszi, retteg az orvosoktól, a tűtől, akkor a gyerek is azt tanulja meg, hogy a doktor bácsi veszélyes és a rendelőben rettegni kell.
Senki nem bántott senkit, a szülő nem hibázott, nem tett semmi ártalmasat, mégis a félelem átszivárog a gyermekbe, és megszületik a közös félelem. A gyerek pont ugyanúgy fog félni a szülő félelmének tárgyától, mint a szülő maga.
A változás oka
Nagyon fontos tudnunk, hogy mivel előzhetjük meg az ilyen szorongás-átadást, mit tehetünk azért, hogy ne terheljük gyermekeinket a saját rossz érzéseinkkel. Rengeteget számít, hogy ezekben a helyzetekben beszélünk-e a félelemről, elmagyarázzuk-e a viselkedésünk hátterét, a félelem okát.
Ha ezt nem tesszük meg, akkor gyermekünk csak úgy tudja kódolni magában a helyzetet, hogy félni kell, mert veszélyhelyzet van. Ha viszont magyarázatot adunk a magatartásunk megváltozására, mindjárt másképp néz ki a helyzet. Például elmondhatjuk, hogy azért ijedünk meg, ha szirénázást hallunk, mert a gyerekkorunkban egyszer elvitte az apukánkat a mentő.
Hogyan beszéljünk a gyereknek a félelmeinkről? Olvassa tovább Sebestyén Eszter pszichológus cikkét a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben örökölt sorsunkkal, a transzgenerációs hatással foglalkozunk.
Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.
Az oldalon elhelyezett tartalom a HVG Extra Pszichológia közreműködésével jött létre, amelynek előállításában és szerkesztésében a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.
