B.D.: Néhány hete az egyik workshopunkon elsírta magát valaki, miközben az életéről mesélt. A csoport egyes tagjai faggatták, mi bántja, majd egyre nagyobb buzgalommal próbálták megvigasztalni. Bölcs és praktikus tanácsokkal látták el, különféle megváltó életvezetési módszereket javasoltak neki, végül – amikor azzal biztatták, hogy majd a következő életében biztos jobb lesz neki ezzel a tapasztalattal – már az volt az érzésem, hogy mindannyian belefulladunk a spirituális gagyiba. Félreértés ne essék, semmi bajom a transzperszonális élményekkel, már persze ha valóban van ilyenje valakinek, de például Simone Weil, akit én végtelenül tisztelek, sokkal pontosabban megfogalmazza:
A lehető legkisebb mértékben teremtsünk kapcsolatot Istennel, csak annyira, amit már nem tudunk visszautasítani – és közben égjünk a vágytól, hogy valamikor majd ebből a legkisebből a legnagyobb legyen.
F.A.: Laing, a tanítómesterem, az akaratos imádkozást szemtelenségnek nevezte, Csögyam Trungpa pedig mindazt, amiről beszélsz, spirituális materializmusnak, aminek semmi köze Istenhez. Simone Weil istenről beszél, én pedig szívesebben használom az isten helyett a valóság szót. Tényleg ne legyünk szemtelenek, a szóhasználatunkkal se.
