2018-as, Belső gyermek című dalodban van két megindító sor: „Él bennem egy árva kislány… S vár valakit szüntelenül.” Kit vár ez a kislány?
Minden sérült, traumatizált ember gyógyulási himnusza lehetne ez a dal. Egy kislány, aki nem tudja megmutatni, milyen ő valójában, mert arra nem vevő a környezete, és aki egy másik embertől várja, hogy „érvényesítse a létezését”. Parasztcsaládba születtem, és akármennyire szerettek is a szüleim, csak munkaerő voltam, aki akkor kapott dicséretet, ha dolgozott. Dolgozni meg is tanultam, tényleg, és ez előnyömre vált a későbbiekben. A történethez tartozik, hogy egy meghalt ikerlány helyett születtem, a bátyámnak volt ugyanis egy ikertestvére. Talán ezért is volt a szüleimben elvárás, hogy milyen legyek, aminek nem tudtam megfelelni. Akkoriban persze ezekről a dolgokról nem volt szokás beszélni, nem tudták a felnőttek sem, hogyan lehet feldolgozni egy csecsemő elvesztését, vagy hogyan kell bánni egy gyerekkel ahhoz, hogy jól érezze magát a bőrében. A szüleim a maguk módján mindent megpróbáltak, de az a kislány tényleg árvának érezte magát: kiskorom alapélménye a magány. Hiába volt körülöttem család, az erős emlékeim mégis a ribizlibokor alatt egyedül töltött délutánok, és hogy akkor jó nekem, ha énekelek vagy írogatok, rajzolgatok valamit.
Mikor szűnt meg ez a várakozás valakire, aki ráüti a pecsétet arra, hogy értékes ember vagy?
Nagyon sokáig kívülről vártam ezt a felnőttet, aki feltétlen szeretetével mintegy átírja a múltat. Mígnem 25 év belső munkájával rájöttem, hogy én tudok lenni magamnak ez a felnőtt, és én tudom körülölelni ezt a belső árva kislányt. És pont ettől hatott ennyire gyógyítóan: azzal, hogy nem kívülről várom már ezt a megerősítést, az egész folyamatra vonatkozóan visszaveszem az ágenciámat, a saját belső erőmet. Talán pont ennek a dalnak a születésével múlt el ez az „árvaság”.
