A gyermek Sally és Anne színes üveggolyókkal játszik. Sally egyszer csak feláll, és az egyik üveggolyót elrakja a kosarába, majd kimegy a szobából. Amíg ő távol van, Anne kiveszi az üveggolyót a kosárból, és átteszi egy dobozba. Hol fogja keresni Sally az üveggolyót, amikor visszatér a szobába?
A tipikusan fejlődő gyermekek négy-öt éves koruk előtt jellemzően azt a helyet jelölik meg, ahol a golyó ténylegesen van, tehát a dobozt – az ötévesek azonban már átlátják, mire megy ki a játék, és felismerik, hogy Sally nem tudhat az üveggolyó helyének megváltozásáról, hiszen nem volt a szobában. Azok a gyerekek (és felnőttek), akik azt válaszolják, hogy Sally a kosárban fogja keresni a golyót, helyesen oldják meg az úgynevezett hamisvélekedés-tesztet.
Az ismertebb nevén Sally–Anne-tesztet Simon Baron-Cohen, Alan M. Leslie és Uta Frith, a Cambridge-i Egyetem kutatói írták le először 1985-ben, bár korántsem ők indították útjára a paradigmát. Az 1980-as évek elejétől az úgynevezett tudatelmélet új, fényes csillagként ragyogott a pszichológiai kutatások egén.
Nomád törzsek és megapoliszok
Annak felismerését és megértését, hogy minden embernek vannak olyan elképzelései, szándékai, érzelmei, amelyek adott esetben különböznek másokéitól, és nem feltétlenül a valóságra támaszkodnak, tudatelméletnek vagy mentalizációnak nevezik a kutatók.
Ez nekünk, felnőtteknek talán egyszerű feladatnak tűnik, hiszen a hétköznapi életben számtalanszor használjuk ezt a képességünket: azon gondolkodunk, milyen szülinapi ajándékra vágynak a gyerekeink, feltételezzük, hogy a kollégánk a kialvatlanság miatt türelmetlen, és sejtjük, hogy a barátunk kihagyott néhány részletet egy bizonyos történetből. Lelki és mentális állapotokat tulajdonítunk magunknak és másoknak mindennap. A mentalizáció komplex képesség, amely lehetővé teszi számunkra, hogy megértsük és megjósoljuk más emberek érzelmeit és viselkedését, ez pedig végső soron megalapozza az együttélést, legyen szó nomád törzsekről vagy húszmillió fős megapoliszokról.
