„Amikor anya lettem, az első hetekben és hónapokban az aggodalom állandósult a fejemben. Az aggodalommal bűntudatot, a bűntudat pedig magányosságot hozott magával. Úgy éreztem, nem vagyok olyan jó szülő, amilyet a fiam megérdemelne, sem az a gondoskodó és szerető anya, amilyennek oly sokan vártak. Az életterem teljesen beszűkült, alig terjedt túl a szoptatós fotelon és a hálószobánkon, ahol a bölcsője volt. Teljes kudarcként éltem meg, hogy még ennyitől is túlterheltnek éreztem magam.”
Ezzel a vallomással kezdődik az amerikai Chelsea Conaboy Az anyai agy – Hogyan írja újra az idegtudomány a nevelés történetét? című új könyve. A kötet tudományos újságíróként dolgozó szerzője saját, nehéz érzéseket kiváltó szülői tapasztalatából indult ki, hogy megfejtse, a szülése után vajon miért nem érezte magában rögtön az „anyai ösztönt”, a szeretetet, az erőteljes kötődést, a belső békét, a ragaszkodást a csemetéje iránt, ahogyan azt a társadalom és minden anya elvárja magától.
Kutatómunkája során meglepő összefüggésekre bukkant, és rájött, mennyire gyerekcipőben jár még a tudomány az anyasággal járó agyi változások feltárásában.
Áthuzalozott agy
A kötet egyik legfontosabb megállapítása, hogy a neurobiológiai kutatások már egyértelműen kimutatták, hogy az anyák agya jelentősen és fizikailag is átalakul a gyermekáldás hatására, és nem csupán átmenetileg, hanem véglegesen áthuzalozza a szürkeállományt, olyannyira, hogy ezek a változások évtizedekkel később, egész hátralevő életükben fennmaradnak. Ezek a változások olyan nagy mértékűek és jelentőségűek, hogy a tudósok az anyává válás periódusát az élet egyik fontos fejlődési szakaszának tekintik, ami olyan jelentős, mint a nemi differenciálódás vagy a pubertás.
Ennek során aktiválódik az a „gondoskodási áramkör”, amely mindig bekapcsol, ha a gyerek részéről valamilyen inger érkezik (márpedig ilyenek folyamatosan érkeznek), és úgy tűnik, hogy valamiért segítségre szorul. Ez az áramkör ráadásul akkor is aktív, amikor az anyát semmilyen különösebb inger nem éri a baba felől.
