Novak Djokovic azzal, hogy bejutott karrierje 15. wimbledoni elődöntőjébe, az open éra történetében a második olyan férfi lett, aki 39 évesen vagy annál idősebben is ott állt a Grand Slam-elődöntők mezőnyében – Ken Rosewall után, aki ezt 1974-ben érte el. Pénteken Jannik Sinnerrel, a jelenlegi világelsővel csap össze a döntőbe jutásért.
A kérdés, amit ilyenkor sokan feltesznek maguknak, egyszerű: hogyan lehetséges ez? Hogyan bír egy majdnem 40 éves test olyat, amire a legtöbb hivatásos teniszező húszas évei végén sem képes? A válasz Djokovic esetében nem egyetlen csodaszer, inkább egy rendkívül tudatosan felépített, ugyanakkor sok ponton vitatott életforma, amelyet ő maga is „állandó újratervezésnek” nevez.
Az öregedés lassítása és az emberi élettartam radikális meghosszabbítása már nem pusztán tudományos kísérlet, hanem geopolitikai és stratégiai kérdés is. Vlagyimir Putyin 26 milliárd dolláros programja azt jelzi, Oroszország komolyan hisz abban, hogy az öregedés elleni küzdelem a jövő egyik legfontosabb tudományos és politikai versenyterülete lehet. A cél nem kevesebb, mint az öregedés biológiai folyamatainak befolyásolása, sőt hosszú távon akár visszafordítása. De vajon meddig terjedhet a tudomány, és hol kezdődik az a pont, ahol az örök élet keresése már politikai hatalmi kérdéssé válik?
A test mint projekt
Djokovic gyakran mondja, hogy a siker titka nem egy bevált recept, hanem a folyamatos változtatás készsége. Elmondása szerint hetente, havonta finomhangolja az edzésmódszereit, a regenerációs és a mentális felkészülési rutinját, mert ami tavaly működött, idénre már nem biztos, hogy elég. Ez a fajta önmonitorozás – alvás, terhelés, tápanyagbevitel, stresszszint folyamatos figyelése – ma már az élsport egyik alapkövetelménye, Djokovicnál azonban szinte megszállottságig fokozott formában jelenik meg.
